Megszólal a vekker, idő van. Gyorsan készülődök, a holmit már eltettem az este. Csak forró tea kell a termoszba, jóféle házi kolbász és kenyér a dobozba, pár pogácsa, zöldpaprika. Sötét van, mikor indulok, egy óra alatt odaérek, itt kezdődik a falu végén az erdő, de az én jó helyem a hegyháton túl van. Halkan lépkedek a nagy csöndességben, itt is, ott is látom az őszi fűben, ahol éjszakára elhevert a vad. Valami zörren előttem, egy bokor alján lefeküdt fű, megtapogatom, még langyos az állat testmelegétől. No várjatok csak. Ma tűz jön rátok.

Az őz, az nekem a mindenem. Értem, szeretem őket, minden mozdulatukat tudom. Ilyenkor, mikor barcognak, teli van a szagukkal az erdő, nekem az a legjobb illat kölyökkorom óta, csak a bolond mondja, hogy büdös bakszag.

Odaérek az én nagy tölgyfámhoz, lerakom a holmit, kinyitom a kisszéket, leülök a takarásban, szemben a széllel meg a réttel, hátam mögött a sűrű csalitossal. Arról nem jöhet semmi. Csak szemből. Éppen pirkad, a nap még nem látszik, de a fény már felszivárog az égre. Nemsokára hajnal lesz, meglangyosodik az éjszakai hűvös levegő, feltámadnak az illatok, mindenen elárad a természet békéje. Istenem, de szép is a te világod. Sohase tudnám megunni.

Van egy sípom, azzal a gida hangját hallatjuk, amit úgy hívnak, hogy gida vész-sirám. Ha ezt meghallja, azonnal jön a suta, mert azt hiszi, veszélyben a kicsi. A suta jön a gida után, a bak meg a suta után.

Előveszem a sípokat. Ezekkel hívom be az őzet. Senkinek sincs ilyen készlete. Van nekem még nagyapámtól, meggyfából, maga faragta, de egész modern is, műanyagból, osztrák. Több tucatnyi van. Jól kell megválasztani a sípot. Hogy melyikre jön a vad, az függ helytől, időtől, az állománytól. Ezekhez kell a tudás, tapasztalat, s hogy hogyan szólaljon meg. Legtöbbször az őzsuta sóvárgó hangját adjuk, ahogy hívja a bakot. Arra jó széllel jön a bak. De ennél csavarosabb a dolog. Ha a sutával van az idei gidája, akkor elrejti a sűrűben, míg a bakkal kergetőzik vagy üzekedik. Van egy sípom, azzal a gida hangját hallatjuk, amit úgy hívnak, hogy gida vész-sirám. Ha ezt meghallja, azonnal jön a suta, mert azt hiszi, veszélyben a kicsi. A suta jön a gida után, a bak meg a suta után. De még ennél is jobb az a síp, amelyik a bajba jutott suta hangján szól. Ez a suta vészsirám. Még a gidáénál is jobb. Nem mindenki tudja, de az őzbak olyan, hogy ha meghallja egy sutának a segélykérő sírását, akkor még azt a sutát is otthagyja, akivel esetleg épp foglalkozik, és jön rohanvást, hogy ennek a segítségére legyen. Ilyen az őz. Nem mint az ember. Attól fel is fordulhatsz, ha bajban vagy, akármi vagy.

Aztán, ha megáll a bak – olyan szépen, kecsesen, figyelmesen, fülel, hogy újra hallja a hangot, tanakodik gyönyörűen, ilyenkor kell szemrevételezni, lőhető-e, elég idős-e, illetve nem hibás-e. Mert ha hibás az agancsa, illetve nyársas, vagyis olyan hegyes, éles, amivel megölheti a többit, akkor is kilőjük, így védjük a vadállományt. Etetjük is őket. Nélkülünk az őzek nem létezhetnének. A bakokat akkor lőjük ki, amikor a csúcson vannak, amikor a fejdíszük a legszebb, amikor félő, hogy jövőre már talán el is pusztul. Megáll előtted az őz, mutatja az oldalát, váll-lapon lövöd, ha jól céloztál, tűzben összerogy, mire odaérsz, már megtört a szeme. Az előbb még gyanútlanul legelt, egy dörrenés, azt se tudja, mi érte. De nagyon kell vigyázni, hogy tényleg kész legyen, mert a feldühödött őzbak embert is ölhet. Nem veszélytelen ügy, de hát ez is a szépség része. Ha már egyszer ott hever előtted a vad leterítve, a tiéd a dicsőség, meg az őzpörkölt este, de az még odébb van. Előbb megadjuk a tiszteletet, egy kis cser-ágat a vérében fürösztök, kalapomra tűzöm, másik felét a szájába adom, mint utolsó falatot. Ez már nem legel többet. De a tisztelet kijár. Kölyökkorom óta sok tucat őzet, disznót, szarvast lőttem, de ezt sose feledtem el. Ez a szép, a nemes a vadászatban. A tisztelet, amivel a vadnak, a természetnek tartozunk. És magunknak persze.

Az őzbak olyan, hogy ha meghallja egy sutának a segélykérő sírását, akkor még azt a sutát is otthagyja, akivel esetleg épp foglalkozik, és jön rohanvást, hogy ennek a segítségére legyen. Ilyen az őz. Nem mint az ember. Attól fel is fordulhatsz, ha bajban vagy, akármi vagy.

Telik az idő, fenn van már a nap, a fűről eltűnt a dér, és a gyomrom nagyot kordul. Fogom a sípot, a fegyvert. Van itt egy bak, akire régóta fáj a fogam. Alig látta ember, szinte csak legenda, de a múltkorjában egy fatörzsön agancs-csapkodás nyomát találtam olyan magasságban, ahová csak igen termetes őztől kerülhetett. És a lába nyomát is láttam. Szóval itt van valahol. Csak nagyon okos. Hej, de szeretem őket! Belefúvok a suta vészsirám sípomba csak úgy próbaképp, kettőt-hármat, de semmi. Ekkor észreveszem, hogy megfordult a szél. Ebből itt ma nem lesz teríték. No sebaj, nyújtózok egyet, eszek, napozok, s mielőtt mennék, kiélvezem a gyönyörűséges őszi erdő illatát, mozaikos színeit. Ezt a mesevilágot.

Most utoljára. Mert amint leteszem a puskát és a pogácsába harapok, kirobban a hátam mögül a bozótosból az őz, a csodaállat, jön, fordul, mint a veszedelem, mint a tehervonat, nem menekül, csak jön. Nyúlok a puskáért, késő, jön fújtatva rám egyenest, mint a vihar, öklelő fejjel nekem ront, a tölgyfának szegez egyszer-kétszer-háromszor, két villás agancsa fehér végű, gyöngyös, hegyes, amilyet még ember nem látott, s a legszebb trófea most belém hasít, bordát roppant, húsba tép, artériát, tüdőt szaggat, vérem bugyogva torkomba tör, fuldokolva roskadok, és tombolva tipor az őz, a szemem már homálylik, számból kifordul az utolsó falat.