Miből áll, miből van olyan varázsosan összeszőve a lágy őszi táj, hogy elég csak ennyit kimondani, és illatokat érzünk, fanyar füstöset és édes mustosat, friss vadgesztenye csillogó simaságát tapintjuk kielégíthetetlen tenyérrel, és hallani véljük lábunk alatt kéjesen utolsót reccsenni a rozzant leveleket és ázott ágakat? És persze látunk. Sóvárgásra késztető kéket az égen, levélszínek és formák tobzódását, melyek ráuntak már az egyen-zöldre.

Ez a pazar mozaikkészlet hogyne indítana arra, hogy darabkáit, szilánkjait és színeit újrarakjuk, új árnyalatokat, formákat, új leget, tájat, fákat, színesebb távlatokat alkossunk belőlük. És új emlékképeket, melyeket a minden tárgynál színesebb emberek népesítenek be.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből régvolt anyja képét próbálta összeállítani József Attila, s bár nem kérdés, az ősz is, a nők is átadták ehhez, mi lényegük, mégis sikertelenségre ítéltetett a kísérlet. Ő az időre fogta. Hogy nincsenek még további évtizedei arra, hogy mindebből kikeverje a Mama égen lebbenő szürke haját, a beléptét kísérő, ingerlő-émelyítő ételillatot, és a körülötte glóriaként fénylő lepedők ropogós finomságát. „… de nem futja, már látom, az időből, a ……..  tűz eléget.”

Az emlékidézés, a pillanatnyi jóérzés törvényszerű vége jön tehát, a tűz – az örök emésztő, a megsemmisítő. Mi is lehetne minden szikra és minden lángolás vége, mint a hamu? Mindezt tudva sem sikerül azt az egyetlen, megfelelő szócskát fejből fölidéznem, amit a költő ide, a „tűz” jelzőjéül szánt. És nemcsak én vagyok itt megakadva.
Az őszi fényes-párás kertben, a tűz körül ücsörgő barátaim veszik a lapot, és simán folytatják a költői sort, mikor idilli kisegyüttesükre nézve, elragadtatásomban belekezdek: „Lágy őszi tájból…”
„… és sok kedves nőből…”- felelnek rá, de milyen is az a tűz, ami utána következik? „Örök”? – tippel valaki.
Logikus lenne, de mintha döccenne tőle a ritmus. A hangsúlytalan névelő után mintha erősebb nyomatékot kívánna a jelző első szótagja: mondjuk egy mássalhangzót, de legalább egy hosszú magánt a rövid „ö” helyett. Csak egy szó, csak egy hangsúly, mégis élet-halál kérdése, milyen az a tűz, mely megsemmisít, még mielőtt összerakhatnánk életünk itt-ott elmaradozott darabkáit.
Nekem az elkoptatott „szörnyű” jelző ötlik eszembe, abban reménykedve, hogy nyolcvan éve József Attila és kortársai, még nem ettek szörnyű jókat, nem buliztak szörnyű nagyot és nem voltak szörnyű álmosak – talán jelentett még valami ijesztőt, igazán rémeset ez a szó. De egyikünknek sincs igaza, a romantikus hevület elkopott, közhelyes megoldásokra csábított. Az a József Attila-i tűz más: „a tömény tűz eléget.”
Hát persze, hogy az, tömény és kemény. És nem csak az alliteráció, a t-k tompa takkjai miatt. Hanem az előző jelzők szárnyalását, futását megállítani, megfékezni, sorompóba kényszeríteni. Hogy kalodába verve örökre megbénuljon, ami lenge, könnyű, lágy és kedves. Hogy elmúljon minden, amiben a pörge k-k, a puha ny-ek és gy-k, a libbenő l-lek érvényesek. Hogy világos legyen: tünékeny a pillanatnyi őszi hangulat, esendők az emlékek. Ami örök, az csak a Tömény Tűz. Mely elégeT.

Egy érettségi feladat-leírás bizonyára az Időt, az Elemeket idéztetné meg az aspiránssal, fogalmakkal tudományoskodna. Hát persze, hiszen ha bevallaná, hogy azért mégis, mindenek előtt és mindeneken túl Érzelmekről van szó, oda lenne minden T, mint Tekintély.

De a vers kirugózná magából mégis a rákényszerített kategóriákat. A költő megengedi ugyan a gyakorlott szemű versolvasónak, hogy keretet lásson az első szakaszban, a harminchat fokon égő kezdősorban, és a záró, tömény tűzben, de mégiscsak az a kép, helyesebben annak hiánya marad a legerősebb benyomásunk, amit nem sikerül megalkotni a lágy őszi tájból és a sok kedves nőből. Amit nem tud újrateremteni egyikünk sem, akinek halottja van.

Mégiscsak az a kép, helyesebben annak hiánya marad a legerősebb benyomásunk, amit nem sikerül megalkotni a lágy őszi tájból és a sok kedves nőből.

A hiányzó kép helyére türemkedik be a sok durva szó és felkavaró vízió, melyek miatt az örök gyermeki harag és a dac verse lett a Kései sirató. Fájdalmasan gyönyörű, ahogy szövegét fiúi dühvel köpi ki magából a verset szavalva Cserhalmi György. És én csak örülhetek sokakkal együtt, hogy a „hadak végi”, éhező Budapest, a gyerekkorát végigkoplaló fiú és az anyai mártíromság élményét csak így, irodalomban élem át.
Mindnyájunkat saját életünk tájai vesznek körül, s ezek színeiből, illatából, tájaiból, és embereiből keverjük a saját élet-emlékeinket. Én is az enyémet. Életet, mondom. És nem sorsot, remélem. Nem olyat, mint az övé, József Attiláé volt.
Ki akarna megtapasztalni ennyi kínt? Hisz van hiány, van veszteség nélkülük is. És van dolgom is: összeállítani a képet, az eltűntekét… amíg még futja az időből.

Az ősz-mozaikkockáiból szinte minden kirakható. S eközben nem követelőzik, mint a nyár, nem ígérget, mint a tavasz és nem rémisztget, mint a tél.

Ki tudja, milyen szín-palettát használnék a kevergetéshez, ha nem ősszel születek. Ha nem egy krúdys hangulatú évszakból, harsányság nélküli, pasztelles, álmokból és pókhálókból szövött világból táplálkozom, mely dédelgeti a mostmúlt nyár melegét, de sosem fogadja készületlenül a telet.
Az ősz-mozaikkockáiból szinte minden kirakható. S eközben nem követelőzik, mint a nyár, nem ígérget, mint a tavasz és nem rémisztget, mint a tél.
Legszűkebb családunkban szépen, mintha körzővel mértük volna, négyfelé osztódott az év-diagram. Év-narancsgerezd, év-almacikkely, év-fürt, ahogy a szezon kívánja. Férjem a tavasz, fiam a nyár, én az ősz, lányom a tél. És eddig nem is figyeltem rá, de a másik, az első szűk családban ugyanez a szimmetria, csak más osztásban. Az apa-tavaszé a biztos hely, aztán jött anya nyara, a felszabadító, mindent ígérő júniussal, majd az ősz velem, s testvéremmel a tél. Vele a dupla karácsony, sőt, a lányommal most már tripla.

Legszűkebb családunkban szépen, mintha körzővel mértük volna, négyfelé osztódott az év-diagram. Év-narancsgerezd, év-almacikkely, év-fürt, ahogy a szezon kívánja.

De a nagy ünnepek előtt még itt az ősz, az enyém. Az a bizonyos „szép, mint mindig énnekem…” Enyém volt már tizenkét évesen is, egy szeles, hideg szeptember végi estén, amikor hiába vártuk haza apát, mert elfelejtette, hogy az az egyszerű szerda egyúttal egyszeri születésnapom is. És anya hiába készített ünnepi vacsorát, és rakosgatta ki sorba az ajándékokat a zöld buklé bevonatú kanapéra. Csak ketten örültünk, sőt, ketten sem, mert bár engem elvarázsolt a mustárszín félgarbó, amiben végre nagylánynak érezhettem magam – és volt ott egy színes harisnyanadrág, meg filctollkészlet, és három könyv is (a Koncz Zsuzsa lemez csak karácsonyra jön, ezt tudtam) –  hiába ült le velem anya örülni melléjük, éreztem a szomorúságát. Kevesen voltunk emberek, ahhoz a sok, új tárgyhoz. Anya kék szeme szomorúra szürkülhetett, és ez is hozzáadódik saját őszi tájam képéhez, ahogy a rég szétfoszlott félgarbó mustárszíne sem törölhető ki onnan, és a kanapé zöldje sem.

De nemcsak szín építi, formázza ezt a tájat, hanem a hallás és tapintás is. A falevélzörgető szelet hallom legelőbb, amikor a kedvenc születésnapi emlékemet felidézem: amikor nem tudtam, hogy az a nap a nagy nap. Szó sem volt szándékosságról, hiszen legföljebb huszonnégy lehettem, nem volt még mit tagadni, lecsalni. És persze nem a felejtés volt a jó, hanem hogy kiderült, mások nem feledkeztek meg rólam. Pont jött egy levél, Verától külföldről, és pont aznap ért el egy megkésett üzenet. És volt még, ha jól emlékszem, egy fontos találkozás is. Úgy éreztem akkor, nem a naptár vagy az emlékezés, hanem az univerzum ember-független akarata irányít felém figyelmet, gondolatot, mosolyt, szót. Hogy létezik, ami felemel, és ha nem is a végtelenbe, de a zöld-barna lombok közé repít, magasból látni és elhinni, hogy széles, igen, a lentről láthatónál sokkal szélesebb a szemhatár.

Ki tudja, éppen mi segít, amikor arra van szükség. Néha sikerülhet életet kikeverni csak egy lágy őszi tájból is.