A Segítés Napja után az egyik paraszt így szólt a feleségéhez:

– Kitaláltam, hogy szerezzük meg a szomszéd házát. Láthattad, hogy milyen fontosak az uraságnak az angyalkás képek. Csináljunk egy nagy képet a mienkből, azt magam elé teszem, és úgy fogok sétálni a kastély előtt. Előbb-utóbb ki fog jönni egy intéző, vagy maga az uraság, és meg fog dícsérni, hogy milyen fontos nekem az angyalos kép. Még tán be is hív a kastélyba. Akkor aztán majd elmondom neki, hogy én el tudom intézni, hogy mindenki angyalos képpel sétáljon, mondjuk vasárnap, csak a szomszédot kell előbb eltüntetni, mert az mindent megakadályozhat.

Tetszett a feleségnek az ötlet, hát rögtön neki is láttak a nagy kép elkészítésének. Amikor elkészült, fogta a paraszt, és elindult a kastély felé.

A Némák egy padláson gyülekeztek, amiről pont ráláttak a kastélyparkra.

– Ezek pont annyit érnek, mint amennyi a hírértékük, ezért meghatározott sorrendben kell végezni velük. Először az egyik intézővel végzünk. Hagyjuk, hogy megcsinálják a médiafelhajtást, az országos gyászt, dísztemetést szervezzenek, mozgósítsanak. Ezalatt végzünk a másodikkal, és rögtön utána az urasággal. Nem tudnak mást tenni, mint hogy megismétlik az egészet, kiegészítve a rendkívüli állapottal, vagy kijárási tilalommal. Várunk, amíg már nem tudják fenntartani, és az uraság temetésének a napján végzünk egy másikkal, és rögtön utána még egy intézővel. És végül felrobbantjuk az uraság sírját. Itt vannak a nevek.

Nem egyszerűen likvidálunk, hanem széttördeljük a gyászpropagandát, mielőtt új stratégiát találnának.

Az egyik Néma kinézett a kis lőrésszerű ablakon, és látta, amint három pribék üt, és rugdos egy parasztot, aki egy nagy képet szorongat a kezében. A pribékeket nézte, miközben szórakozottan tekergette a drón propellerjét az egyik ujjával.