Koncert a láthatáron!

Fehér Cica Többen reklamáltatok a napokban, hogy nem meséltem el, mit szólt Szergej a római szuvenírhez.Nos, mindennek eljön a maga ideje – így annak is eljött, hogy átadjam végre a meglepetést a züllött kannak.

Hétvégén elkocogtam hozzá, mert ha kicsit is hidegebb van, ki sem teszi a lábát otthonról, hacsak nem fogynak el készletei a létszükségleti alapanyagokból. Szergej Buda másik felén tanyázik egy kocsma fölötti lakásban, amit ő szemelt ki magának néhány éve egy gondos kiválasztási folyamat eredményeképpen. Ezzel több legyet üt egy csapásra: ha mégis kiteszi a lábát a létszükségleti alapanyagokért, akkor sem kell messze mennie, azon kívül egész nap hallgathatja a dübörgő zenét, ami nélkül nem tud meglenni. Marcival, a kocsmárossal igen közeli barátságot ápol, így hát, ha Szergej másik zenére vágyik, akkor egy partvisnyéllel csak ledörömböl, és ha szerencséje van, Marci meg is hallja, és cédét cserél.

Joggal kérdezhetitek, ha múltkor a Gül baba utcát messzinek találtam, akkor a forgalmas körtérre hogyhogy csak úgy átszaladok. Látjátok, én sem értem, hogy van ez: a gyerekkorunk színhelye néha olyan messzinek tűnik, hogy szinte meg kell hozzá kerülni a földgolyót, ha meg van egy ilyen lókötőnk, bárhol is lakjon, csak odarepülünk, mintha nem is lenne távolság…

Megérkezvén Szergej tanyájára, megcsapott a tömény füstszag, meg annak a szárított növénykének a kellemes illata, amit ő csak zöldségnek hív, és folyton azt mondogatja, hogy szívni kell, nem beszélni róla. Ezt arra érti, hogy szerinte én mindent elfecsegek Miciéknek, de speciel a zöldséggel kapcsolatban jó lenne, ha tartanám a szám. Én általában mindenben engedelmesen követem az utasításait, bár nem mindig értem a hátterét, de a lényeg, hogy ezt a zöldség dolgot is csak nektek mesélem el most, Miciéknek meg tartom a szám.

Azt kívántam, bárcsak füttyentene, vagy valami ilyesmi, szóval, amit magamra vehetek, akár azt is mondhatja, hogy „nem vagy semmi, bébi!”

Amikor kiraktam elé az Éjfekete macskából származó söralátéteket, csak a szemét figyeltem, semmi más nem érdekelt, csak ahogy a zöld tekintetét rászegezi az ajándékra, és akkorára kerekedik a szeme, mint egy szekérderéknyi ementáli sajt.

– Azta – szólalt meg Szergej, és láttam, hogy a szája sarkában mosoly bujkál. Ezt szeretem a legjobban, amikor mosolyognia kell, de megpróbálja elnyomni, mert valamiért úgy gondolja, egy ilyen menőmacsónak, mint ő, mindig nagyon komolynak kell lennie, és sugározni a múlt súlyos megrázkódtatásait vagy mit. Csak billegettem a fejem, nézelődtem, mintha ott se lennék, és közben azt mondogattam magamban: „mosolyogj, mosolyogj, mosolyogj már!” És láss csodát, hát nem elvigyorodott a mogorva kanja?

– Elmentél a Gattóba? – húzta fel a szemöldökét, és alaposan végigmért.

– El hát! – vágtam rá, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Aztán azt kívántam, bárcsak füttyentene, vagy valami ilyesmi, szóval, amit magamra vehetek, akár azt is mondhatja, hogy „nem vagy semmi, bébi!”, vagy csak bólogathatna nagyokat, amíg engem méreget… Ehelyett azt kérdezte, találkoztam-e ott valakikkel. Elmeséltem neki, hogy igen mogorva fickók vettek körbe, és innentől egy kicsit kiszíneztem az eseményeket, de csak egy csöppet. Csupán egy kis verekedést csempésztem bele, azaz, hogy én a pultra ugrottam, onnan osztottam a karmolásokat, de végül megkaparintottam az alátéteket, aztán a feketék üldöztek az Elnöki Palotáig, de ott megszeppentek a fegyveresek látványától, és visszafordultak. Nem tudom, miért ragadott el így a hév, tulajdonképp csak arra a füttyentésre vártam Szergejtől, vagy hogy megborzolja kicsit a fejem, ahogy néha szokta, meg az ámulatot akartam látni a zöld szemében. Be kellett érnem a bujkáló mosollyal, de nem baj, mert azt is szeretem, aztán végül olyat mondott, ami felért minden jutalommal:

– Hétvégén koncertünk lesz. Nincs kedved eljönni?

Már hogy a csudába ne lenne?! Végre láthatom énekelni ezt az én nagyszájú pojácámat! Legszívesebben felrohantam volna a tűzlétrán, ki a tetőre, ott ellejtettem volna egy Celesztina néni-féle hastáncot, aztán szétkiabáltam volna a városnak, hogy hétvégén koncerteznek Szergejék és én ott leszek! Neki ellenben elég aggodalmas volt az ábrázata. Elmondta, hogy Zúzda fesztivál lesz a Sötét Yuk nevű helyen, ahol rajtuk kívül fellép még a Nemcincogás, a Doghunters, a Farkadra lépünk, meg a Kormikarma, és ez utóbbi énekesével tavaly volt valami összetűzése ugyanezen a helyen.

– Az a gizda csávó egy beképzelt kis földigiliszta – morogta, és közben akaratlanul az állához nyúlt, megvakarva azt a behegesedett árkot, ami jól látszott a szőrzet között. – Azt hiszi, az övé a legerősebb hang, csak mert tavaly ő nyerte a díjat. Én meg láttam, amikor odakint cimborált a zsűrielnökkel. Ráadásul, ha akarom, lemosom a színpadról! – szorult ökölbe a mancsa, amit én gyorsan meg is fogtam, és finoman morzsolgatni kezdtem.

– Le is fogod mosni, ne aggódj. Én tudom, hogy te leszel a legjobb.

A mancsa rögtön engedett a görcsből, aztán elmosolyodott. Nem hittem a fülemnek, mert mindennek tetejébe még azt is megkérdezte, kérek-e egy kis csülkösbabot, amiből félretett egy adagot.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.