Kisvárosi Don Juan   

 

fotó: Wikimedia

fotó: Wikimedia

Gercsula János sohasem udvarolt a nőknek. Nem volt rá szüksége, ragadtak rá így is. Az isten a megmondhatója, mit esznek a nők a buszsofőrökön, de János vezetőfülkéje mellett mindig állt valaki menet közben, és a kapaszkodó rudat szorongatva csicsergett a volánnál ülőnek.

János nem volt olyan „gercsula”, mint a neve, ezen a vidéken a sovány embereket csúfolták így. Talán valamelyik őse lehetett szikár, onnan öröklődött a nem mindennapi név. Ő inkább termetes, kockafejű férfi volt, nagyhangú, káromkodós. Legalábbis a kollégáival. A járatszünetekben rendezett káromkodóversenyeket is sorra megnyerte. A nőkkel azonban másképp viselkedett. Velük inkább a megközelíthetetlent játszotta, pillantásokkal adta a kiszemelt tudtára érdeklődését, félmosollyal jutalmazva udvarlásukat. Mert bizony, sok esetben a nők udvaroltak Janinak! Nem is volt híján rajongónak, ha nem a buszon, hát vezetési oktatóként mindig felszedett valakit. Némelyik kolléga irigyelte, legalábbis azok, akiket szorosan fogott az asszonya, mások követték a példáját; ha a Jani megteheti, akkor ők is!

A kézifékes indulás gyakorlására rendszeresen a városszéli kiserdőbe vitte a kiszemelteket. Persze, csak a nőneműeket, a férfiaknak jó volt a tanpálya melletti emelkedő is.

Történt egyszer, hogy Jani keze a kézifék helyett az oktatott hölgy combjára csúszott. Mivel ez nem volt ínyére a drágának, a kocsiból kiugorva, hangosan méltatlankodva elfutott a városka felé. Jani megrökönyödve szólt utána:

– Csókolom, ne fusson, hát érdeklődni csak szabad!

Ezen a mondásán az összes kolléga, meg a vezetőség is harsányan röhögött, elterjedt aztán az egész városban is.

Gercsula János házasember volt, Roszoga Anna hites ura. Azzal a hittel azért voltak gondok, mert rendszeresen Panni fülébe jutottak párja viselt dolgai, de nagy az asszony köténye… Csak magában dohogott, csapodár férjét nem korholta, úgysem használt volna. Meg aztán ott voltak a fiúk, nem is fiúk már, felnőtt férfiak, túl a katonaságon.

– Jaj, csak nehogy az apjuk természetét örököljék! – fohászkodott
az ég felé Panni – Mert nem lesz asszony, aki kibírja mellettük!

Csinálta a dolgát, ahogy kellett, ellátta a háztájit, takarított, mosott, főzött. Olyan volt a Janinak, mint egy régi, megszokott pulóver: meleg és pótolhatatlan. De éppúgy nem is törődött vele, talán a hiánya tűnt volna fel, ha hirtelen nem találja. Panni csak magában rágódott a szóbeszéden, amit Jani hódításairól suttogtak a szomszédok.
De érzékeny lelkét, szervezetét lassan felőrölte a sok kaland híre. Egészségét aláásta a sok lenyelt sértés. Éppen az egyik utcabeli hírharang újságolta el Jani újabb kalandját, amikor megtörtént a baj. Panni elszédült, forgott vele a világ. Hiába kapaszkodott a konyhaasztalba, lábai kicsúsztak alóla. Utolsó gondolata még az volt, hogy a Janit éppen akció közben érje utol a halál, ha van igazság a földön!  Aztán szép csendben ellibegett a lelke a kisváros fölé, nem törődve többé azzal, mi van idelent.

Gercsula János illendően eltemettette, betartotta a kötelező gyászt is, bár nehezére esett. Legalább egy hónapig nem nézett nőre.

Különben egy másféle esetéről is híres volt ő a környéken.

Történt egy napon, hogy Jani két járat között beült a kisváros önkiszolgáló étkezdéjébe, a pakolóban hagyva a méretes csuklós-buszt. Éppen a levesnél tartott, amikor megrökönyödve látja ám, hogy a járgány szép lassan elindul a lejtős utcán, egyenest az étterem felé. Nem akart hinni a szemének, de annak sem, hogy talán nem húzta be alaposan a kéziféket. Régi motoros volt a szakmában, csak nem követett el ekkora bakit!
A busz meg egyre gyorsulva közeledett a kirakat felé, majd hatalmas reccsenéssel betörve az üveget, megállt. Megállt az evőeszköz is a Jani kezében, és csak annyit tudott kinyögni:

– Na ne má’, hogy utánam jöttél!- és magában hálát adott az
égnek, hogy nem a buszban tartotta éppen a pásztorórát.

Lett belőle nagy hír, a városka lapja egy hétig részletezte a jeles eseményt, nem lévén más beszélnivaló az álmos kisvárosban. Szerencsére a tetemes anyagi káron kívül senkinek sem esett baja. Jani fizetéséből vonogattak egy jelképes összeget, de a busztársaság vállalta a fizetnivaló nagyobb részét, tekintettel régi dolgozójára, aki amúgy megbecsült munkaerő volt. Azért egy kis időre áthelyezték vidéki járatra, legyen már neve a gyereknek!

Jani nem is bánta, kezdett már kimerülni a választék valamirevaló asszonyból. A környező falvakból meg elég sokan jártak a városkába dolgozni, ki a fonodában, ki a varrodában talált munkát. Ezen a járaton is fényesre koptatták a kapaszkodót, egymást váltva a különböző megállókban a fel- és leszálló asszonyok, lányok. Mert voltak lányok is, igaz, csak a maradéka, aki nem tudott férjhez menni idejében.

Leszálláskor sanda pillantásokkal méregették a „váltást”, aki helyettük odaállt a sofőr mellé, udvarolni. Mert Jani itt sem udvarolt, a szokásos módszerét követte. Ugyan, minek váltott volna, mikor ez már bejött?

Egyetlenegy asszonyka volt, aki nem versengett a többivel. Ő csak felmutatta a bérletét, rá sem nézve a körülrajongottra. A buszfordulónál szállt le, köszönés nélkül. Ügyet sem vetett a sofőrre, sietett a háza felé. Hiába lépett bele a gázba Jani, hogy majd csak megfordul a brummogásra, hát nem! Janit először bosszantotta a dolog, később már ette a penész a meghódíthatatlan nő után. Óvatosan kiderítette, ki is ez a közömbös. Mert ugye, a férfiember az után ácsingózik, akit nehéz megszerezni.

Körmönfont kérdések, célozgatások után aztán kivilágosodott a kép: a megszerezhetetlen nő néhai Pöfeteg Horvát Vince özvegye volt, Juliska.

Gercsula Jani taktikát váltott. Először csak rámosolygott Julira, majd mikor ez sem hatott, kedvesen ráköszönt, nevén nevezve.

– Kézcsókom Júlia!

Juliska meghökkent, de kedvére való volt a megszólítás, hát viszonozta. Őt még senki sem szólította Júliának!

Lassan engedett fel a jég, eltelt úgy fél év, mire Juli egy kávéra elfogadta a meghívást. Janinak elő kellett venni minden tudományát, hogyan is illik viselkedni egy ilyen nehezen megközelíthető nővel. A virágosnál csendben helybenhagyta az árus feltételezését, miszerint a felesége sírjára viszi a virágot. Még a végén elterjed a híre, hogy a Gercsula Jani virágot visz egy nőnek! Szegény Panni, életében sem kapott egy szálat sem, a temetési koszorúval le volt tudva az összes.

Julis lassan megszelídült. Elmaradtak a kapaszkodófényezők, duzzogva átadták  helyüket a kiszemeltnek. Csendben visszasompolyogtak férjeik megbízható fészekmelegébe, dédelgetve a lehetőséget, amit talán Jani jelentett volna.

Időközben a fiúk elköltöztek a szülői házból, Jani egyedül maradt a három üres szobában. Takarítani is csak úgy, ímmel-ámmal szokott, az elhagyott ház asszonyért kiáltott. Egy év intenzív udvarlás után megkérte Júliája kezét. Csendben házasodtak össze, ahogy két özvegyhez illik. De a városkában már kézenfogva jártak, igaz, Jani mindig alaposan körülnézett, nem találkozik-e valahol szembe egy múltbeli kalandjával? Kínos lett volna.

Aztán az egyik boltban régi kollégája felesége rikkantott rá:

– Maga az Jani? Olyan régen láttam! Tudja, hogy az egyik mondásából szállóige lett országszerte? Már egész Magyarország ismételgeti: „Hát érdeklődni csak szabad!”

Jani zavartan húzta félre a hangoskodót:

– Csókolom, hallgasson, ez egy új asszony, nem tud semmit! – és sürgősen kiterelgette asszonyát az üzletből. Hátát kiverte a víz: „Megúsztam, talán nem hallotta!”

De ez után a kis incidens után inkább a megyeszékhelyre jártak vásárolni.

Jani azért néha még félrelépett, de gondosan ügyelt a titkaira, csak a városka tudott róla, Juli nem.

Teltek az évek, Gercsula János nyugdíjba ment, szép ajándékkal, nagy bulival búcsúztatták a munkatársai. Alaposan meg is hízott a jó házi koszton, pedig Júliája nem kímélte, teljesítenie kellett az ágyban is. Nem engedte elintézni a dolgot csak úgy, röptében, ahogy a kis kalandocskák idejében szokta. Ami jár, az jár!

Nem sokkal a hatvanötödik születésnapja után aztán elérkezett az ideje Panni átkának.

Jani súlya egy éjszakai összebújás után egyre nehezebb lett Julin. Mire sikerült kikecmeregni alóla, már nem élt az ura.

A temetésen könnyein át csak azt látta, milyen sok ember összegyűlt a búcsúztatásra! Nem is vette észre, hogy a tömeget jobbára asszonyok alkotják, szipogva hajolnak bele zsebkendőikbe. Jani lelke pedig ott tekergett körülöttük, de már nem érinthette egyiket sem.

Nem látta Julis Panni szellemét sem, aki a volt ura lelkét ráncigálta a másvilágra, miközben elégedetten dünnyögte:

– Gyere csak, te lókötő! Most odaállsz az Úr elé!

Később, a koszorúszalagok összeszedésekor olvasta Juli meghökkenve a sok női nevet. De nem akart senkitől kérdezősködni, lerombolni özvegyi méltóságát. Aki pedig úgyis letagadott volna mindent, már messze járt…

Amennyiben a szereplők valós személyekre hasonlítanának, az csak a véletlen műve!

  1. 03. 17.

 

 

 

 

 

Kategória: Novella | Címke: , , | Szerző: Tóth Gyöngyi | Közvetlen link a könyvjelzőbe.
Tóth Gyöngyi

Tóth Gyöngyi névjegye

"Későn talált meg a múzsa" írtam egyik versemben. Vagy talán én bújtam el előle a munkámba, a hétköznapokba? Még ez is lehet. Egyszer aztán rám talált, úgy életem harmadik harmada körül. /Bár ezt csak utólag lehet pontosítani./ Azóta a toll és a papír mindig a kezem ügyében van. Írok, rendületlenül. 2012-13-ban elvégeztem az Írói alapozó tanfolyamot is, hogy ne csak "hályogkovács módjára" műveljem ezt a szép művészeti ágat Azóta már két kötetem is megjelent, az első, A suttogó 2014-ben, a második, a Szívzűr 2016-ban. Remélem, hogy verseimmel, novelláimmal elértem a közönségemet, akik között minden korosztály, és mindkét nem megtalálható. A könyvbemutatóim, és a visszajelzések ezt igazolják. Talán csak a gyerekekhez nem szóltam eddig, de ami késik, nem múlik! Örülök, hogy a "Mimind" olvasóihoz is eljutnak a soraim!

Egy hozzászólás a(z) “Kisvárosi Don Juan   ” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.