Búcsúzom kedvesem. Az akváriumban épített kalitkád ajtaját ma éjjel véletlenül nyitva hagytad. Fogytán az időm: nem tudok visszanézni, ezúttal nem integetek, mint régen, annyiszor. Elhagyom a kastélyom, már nem otthonom többé. Búcsúzom a halaktól, tündöklő táltosaimtól, feketéktől, fehérektől. Hátrahagyom timpanonos palotám és gazdagságom. Csillogó csiszolt gyémántomat a kapu mögé rejtem, hogy biztonságban megmaradjon, ha keresnéd. Házunkat bozót és tüske veti be már, száz év is eltelhet, míg egy herceg keresztülvágtat majd rajta, de már nem talál. Kibontott szárnyú napernyőm védje lelkedet, nyitva hagytam, szálljon áldásom reád.
Átúszhattam volna korábban is kerítésed felett. De biztos voltam abban, hogy engem is véd az a vaskerítés, s rajta a hegyes nyilak. A kapu most kinyílt, és én tágra nyílt szemekkel a különösre bízom magam és elrepülök, azon merengve, vajon a feketék és fehérek követnek-e a szabadságban is engem.