KARÁCSONY A TENGEREN

karacsony_a_tengeren

 A vásznak kővé fagytak és vágták a rőt kezet,
Csúszdává lett a fedélzet, állni alig lehet;
Észak-nyugatról fújt a szél, a tengerről, vadul,
Sziklán, tajtékon kívül más nem látszott arra túl.

Hallottuk a hullámverést, a hajnalra vártunk,
Csak virradatkor láttuk meg, milyen rosszul álltunk;
Futva a fedélzetre vitt a baj minden embert,
Felvontuk a fővitorlát, fogtuk, amíg felment.

 Egész nap ott cikcakkoltunk Dél és Észak között,
Húztuk a fagyott vásznakat, a szél visszalökött;
Összefagyva mint az árvák, folyton kíntól tépve,
Küszködtünk a két Fok között életünket féltve.

 A Délit ívben kerültük a dagály-ár felé,
Hiába, odajutottunk az Északi elé.
Így hát láttuk a szirteket, házakat, a partot,
Kertjében a parti-őrt, és látcsövét, mit tartott.

 A dér a háztetőkön fent, mint tengerhab, fehér,
Tüzek égtek a házakban, vörös fényük elért;
Ablak csillant, a kémények dísz-sortüzet lőttek,
Esküszöm, jött az illat is, jó ételek főttek.

 A harangok a templomnál nagy derűvel zúgtak,
Ámbár az év minden napján pont ugyanígy búgnak;
Szenvedésünk e csúf napja Karácsony napja volt,
Az őrház fölött állt a ház, ahol születtem volt.

 Ó, igen, láttam a kedves arcokat, a szobát,
Anyám ezüst szemüvegét, apám ezüst haját;
És láttam a tűzhely fényét, hogy körbe repkedett,
Mint manó, a polcon álló szép tányérok felett.

 Tudtam, miről beszélgettek, hát rólam, odabent,
A ház árnyáról, a fiukról, aki tengerre ment;
Ó, a komisz ostobáról, ki vagyok, nem túlzok,
Hogy Karácsonykor itt fagyos köteleket húzok.

 Felgyúlt a tengeri jelfény és a homály beállt,
„Ki a segédvitorlákat!” – a kapitány kiált;
„Istenemre, nem bírja ki!” – Jackson matróz bömböl,
„Vagy megy, vagy végünk, Jackson úr!” – jött a válasz föntről.

Minden ízében remegett, de vásznai bírták,
És a hajó szélbe fordult, mintha arra hívnák;
Hogy a téli nap véget ért s az éjszaka haladt,

Elhagytuk a szörnyű szorost, és el a fény alatt.
Mindenki fellélegzett ott, kivéve csak engem,
Amint látták, a hajóorr tengerre néz rendben;
Én csak arra gondolhattam, ahogy ott vacogtam:
Itthagyom otthonom, szüleim, idősödő korban.

Robert Louis Stevenson  (1850 – 1894)

(Sinóros-Szabó György fordítása)

Kategória: Vers/írás | Címke: , , , , | Szerző: Sinóros-Szabó György | Közvetlen link a könyvjelzőbe.
Sinóros-Szabó György

Sinóros-Szabó György névjegye

SINÓROS-SZABÓ GYÖRGY BEMUTATKOZÁS Nem készültem író-félének. Tanult szakmám, hivatásom szerint festőművészként, díszlet- és berendezéstervezőként éltem, dolgoztam, de írtam is egész életemben. Nyugdíjasként egyre inkább az írás válik számomra a fő kifejezési eszközzé. A MIMIND-ben ehhez nagy segítséget kapok hivatásos irodalmár patrónánktól, és kedves író, költő barátaimtól. 2016. tavaszán megjelent első, háborús gyermekkori emlékeimről írt elbeszélés-kötetem. A következő kötet novellái is elkészültek, ezek az ötvenes évek megélt eseményeit dolgozzák fel. Újabban verseket is írok, és angol, amerikai költőket fordítok. Jó pár elbeszélésem van napjainkban felmerülő témákról is. Ezekből is szeretnék közreadni ezen a fórumon. Jó lenne, ha egy nap nem 24, de legalább 48 órából állna...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.