Amikor betereltem magamhoz az öt felajzott kant, békés tejecskézést vettem tervbe, azzal, hogy majd én leszek a rendfenntartó, ha nagyon muszáj. Ahogy befelé nyomultak, Jácintnak felcsillant a szeme, ahogy végigmérte Szergejt:

– Jé, te vagy a Cats from Hell frontmacsója!

Na, ezek innen már sima ügy – gondoltam, ahogy elnéztem Szergej kisimuló vonásait. Ha költői akarnék lenni, még azt is mondanám: ellágyult. Ez a front-ügy betalált. Jácint kétségkívül a Sötét Yukból emlékezett rá, de az is lehet, hogy Szergej saját lábon ilyen menő, hogy csak úgy megismerik.

– Ja-ja – bólogatott Jácintnak szerényen, és közben a bajsza alatt hevesen mosolygott.

– Én is szólóztam egy bandában, vagyis a legutolsóban, amivel próbálkoztunk – borult virágba az örömtől Jácint – csak aztán nem lett belőle semmi – hervadt le búsan. Tudod, olyan… tiszavirág-életű zenekar volt.

– Ismerem, ne is mondd – legyintett Szergej, a tiszavirág-életű zenekarok szakértője, aki fennen hangoztatta, hogy próbákra járni pokolian fárasztó és unalmas elfoglaltság, és mégis sok helyen rá akarták kényszeríteni.

…én meg életemben először olyan hálás voltam Szergejnek, hogy a kertben akar barátilag elbeszélgetni Pongráccal, és nem idebent, mint még soha.

Amíg ők ketten elmerültek e barátivá melegedett csevejben, és azt vitatták meg, hogy a Doghunters vagy a Kormikarma zúzósabb, Pongrác és két meghosszabbítása unottan elnyúltak a pamlagon, mogorván forgatták a fejüket, vagyis inkább a fejükben forgattak valamit mogorván, ez messziről látszott.

– Hé, Krizantém, dobj már ide egy kis rostélyos ropogtatóst! – bökött Pongrác a Jácint közelében álló kistálkára hanyagul.

– Jácintnak hívják – fordította oda fejét Szergej, tagoltan válaszolva védence helyett.

– Betojok – csámcsogta Pongrác, akit közben Jácint készségesen kiszolgált.

– Hát mindjárt be is fogsz – kontrázott Szergej, én meg közéjük perdültem egy kancsó tejjel, meg két csészécskével, és kedvesen kínálgattam őket.

Lám, a hófehér tejecskével mindjárt sikerül csendet varázsolni a szobába, gondoltam. Milyen finoman is esik pár langyos korty így a közeledő tavaszban… Amikor Micivel összeülünk tejecskézni, mindig felidézzük, hogy…

– Belehamuzol a tejbe, öreg – bökte ki Marci, Pongrác beszédesebb haverja, mert a Kolbász nevű már szilveszterkor se szószátyárkodott nagyon.
Szergej a felszólításra félrenézett, és oroszul szitkozódott valamit az orra alá. Ez nem sok jót jelentett.

– Mi az, büszke vagy a szláv őseidre? – ült fel a pamlagon kíváncsian Pongrác. – Figyelj csak – hajolt előre mélyen – az enyémek abesszínok. Nézd meg a szemem, hm? Látod? Kék. Csak az abesszínoknak kék. Na, mit szólsz?

– Azt, hogy mindjárt körülötte is kék lesz – sóhajtott Szergej, mint akit fáraszt a beszéd.

Pongrác és a két szárnysegéd harsány hahotában törtek ki, és hanyatt dobálták magukat a pamlagon. Jácint csendesen behúzódott a fikusz levelei alá. Ekkor kezdődött a kalamajka. Szergej óvatosan letette a csészét, jólnevelten lenyalogatta a száját, aztán lassan megindult Pongrác felé. Pongrácnál előbb alábbhagyott a hahota, aztán feltápászkodott és hátrálni kezdett a függöny felé. Kolbász és Marci ugyanebben a tempóban a kijárat felé igyekeztek, és nem úgy nézett ki, hogy nagyon lojálisak lesznek a falkavezérükhöz. Pongrácnak kisvártatva beakadt a karma a csipkefüggönybe, és hiába próbált szabadulni, némi gabalyodós küzdelem után a karnis hatalmas robajjal földet ért, a görgős függönycsíptetők meg ezerfelé gurultak.

– Futás! – adta ki a jelszót Marci, akit Kolbász zokszó nélkül követett, csak hát
elbotlottak a tartalékba odakészített tejeskancsóban, és egy pillanat alatt fehér uszodává változott a szoba. Pongrác a függönyhabokban vergődött, mígnem Szergej készségesen kiszabadította, aztán megragadta a tarkójánál – szőröstül-bőröstül.

– Most kimegyünk beszélgetni a kertbe – közölte vele higgadtan, amíg Pongrác
a hatalmas mancsok között kapálódzott, én meg életemben először olyan hálás voltam Szergejnek, hogy a kertben akar barátilag elbeszélgetni Pongráccal, és nem idebent, mint még soha.

Amikor mindenki ajtón kívülre került, beültem a fikusz alá Jácint mellé, és megköszöntem neki a múltkori virágküldeményt.

– Igazán nincs mit – bólogatott Jácint boldogan, aztán hozzátette, hogy olyan itt most a levelek alatt együtt üldögélni, mintha dzsungelben lennénk.

Végül ketten feltörölgettük a tejet, összeszedegettük a függönygurigák nagyját, Jácint hosszasan búcsúzkodott, és udvariasan megérdeklődte, hogy legközelebb esetleg kettesben is tejecskézhetünk-e.
Szergejnek már híre-hamva sem volt, amikor kikísértem Jácintot. De ahogy beleszagoltam a levegőbe, még éreztem a füstös illatát, amit bármitől meg tudok különböztetni, és ettől akkorát kellett sóhajtanom, hogy az egész környék belefért volna a sóhajomba. Pongrácot egy hét múlva láttam, igaz, hogy elég messziről, de azt jól kivehettem, hogy a jobb füléből hiányzott egy darabka, a farkát húzta maga után, mint egy szárítókötelet, a szőre meg olyan hiányos volt itt-ott, mintha egy megvadult fodrász stuccolta volna meg.