Hó-ha-hó!

Fehér Cica

A mai nap kész sokk volt, kedveseim, mindjárt mondom sorra. Kezdjük azzal, hogy arra ébredtem, csurog a fejemre a hólé. A kis hajlékom teteje átázott, képzelhetitek, hogy megrémültem, amikor láttam, hogy átnyirkosodott a pamlagom.

Éjjel kezdődött a hatalmas hóesés, de hogy ez lesz belőle, nem hittem volna. Na, gondoltam, spuri Micihez, amúgy is meg kell látogatnom, mert ledöntötte egy megfázás szegényt, és útközben legalább tudok üzenni valakivel Pongrácnak, hogy egy-két markos szomszédjával segítsenek odébb tolni a kanapét, mert egyedül meg nem birkózom vele.
Amikor kiléptem az udvarra, a lélegzetem is elakadt. Mit kiléptem, nem volt hová lépni! Mindenütt hó és hó és hó. A táj gyönyörű volt, szó se róla, de ha csak kidugtam volna a lábam az eresz alól, nyakig süllyedtem volna a fehérségbe. Édes istenkém, sopánkodtam, hogy fogok így Micihez eljutni? Nem csak hogy szüksége van a segítségemre, de nekem is az övére: vagy két heti kenőmájasadagot tett félre nekem, ami nélkül talán éhen is pusztulok. A közeli kisbolt a fasorban, ahonnan mindig csurrant-cseppent valami, bezárt, így aztán fogalmam sincs, mikor jutok kellően kalóriadús eledelhez. (Jó-jó, kapok némi ellátást, persze, de hol van az Mici jó házból való kenőmájasához képest!)

El kell hát indulnom, nem kérdés, csak a stratégiát kell megterveznem. Persze, ha itt lenne most egy erőtől duzzadó bak, ne is nevesítsük, kicsoda, aki a hátára kapna, és úgy ügetne át velem a félméteres hóban, minden más lenne. De hát ki kap engem a hátára és mikor… Már annyira sajnáltam magam, hogy láttam pár nappal későbbi énemet könnyekbe fagyva jégszoborként állni a kertben, amihez aztán koszorúkat hoznak a környékbeli barátok, és tavasszal csak egy nagy víztócsa marad hátra, amiben szétáznak a koszorúk… Brrrrr! A mindenit, elindulok, lesz, ami lesz, elég a nyavalygásból – határoztam el, ahogy az utcára kinézve láttam, hogy a csavargó életmódot folytató környékbeliek vígan szelik a havat. Ha nekik megy, akkor nekem is fog!

Persze, ha itt lenne most egy erőtől duzzadó bak, ne is nevesítsük, kicsoda, aki a hátára kapna, és úgy ügetne át velem a félméteres hóban, minden más lenne. De hát ki kap engem a hátára és mikor…

Azt találtam ki, ha behúzódom a járda menti sűrű orgonabokrok csupasz ágszövevénye alá, ott nem lesz akkora hó, mint másutt, és csakugyan. A kreativitás megtermi gyümölcsét! A bokrok alatt elvergődtem a kapuig, de az igazi megpróbáltatás ott jött csak igazán. Egy pillanat alatt nyakig süllyedtem a hideg hótömegbe, úgyhogy csak ordítottam, ahogy a torkomon kifért: segítség! segítség! hilfe! help! (Errefelé Budán igen sok külföldi tanyázik, és biztosra akartam menni.) Soha nem hittem volna, hogy egyszer egy kóbor kutyában lesz minden reménységem, de végül egy rozzant bozont vett észre, annyira kapálóztam, és kihúzott a bajból meg a hóból. Az isten fizesse meg a jóságát, nekem meg revideálnom kell az előítéleteimet.

Miciékig egy újabb találmányom segítségével küzdöttem el magam: a kerítéspárkányokon könnyebb volt a haladás. Azt hittem, lefagy a lábam, mire odaérek. Mici a nagy ház oldalában álló kis szolgálati épületben lakott, ott volt számára berendezve egy teljes luxussal kialakított sarok. Talán meg is húzhatnám magam nála, gondoltam, amíg ő felerősödik, nálam meg kiszárad a beázás. Csakhogy a bejárati ajtóig szabályos hófal tornyosult. Óbégatni kezdtem hát a barátnémnak, hogy itt vagyok, de nem tudok elmenni az ajtóig. Meg is hallotta, és kockás pokróckájába burkolózva kijött a küszöbig.

– Mici, hála az égnek, hogy látlak, itt vagyok, de nem tudok elmenni az ajtóig!

– Hol? Hol az az itt? – vizslatta a havat, én meg ekkor döbbentem rá, hogy nem lát belőlem semmit. Jó okkal.

– Hát itt, itt, hahó, hahó!! – próbáltam lengetni a mancsom, de hatás nélkül.

– Hol? Hol itt? – forgatta a szemeit hunyorogva, mint egy látáskárosult matuzsálem.

– Hát itt, öt méterre tőled, te vaksi vénlány! – kiáltottam most már dühödten a kétségbeeséstől, és ez hatott, mert végre észrevett.

– Jól van, ne mérgelődj, téged a hóban meglátni… Mint egy varjút a hamuban. Itt ez a deszka, ni – azzal odarugdosott egy pallót, amin kis híján száraz lábbal átkocoghattam az ajtóig.

Téged a hóban meglátni… Mint egy varjút a hamuban!

Mici már viszonylag életvidám volt, csak a hangja volt még elég rekedt, én meg úgy dőltem el a kályha mellett, mint egy darab fa.

– Édesem, hogy te az életedet kockáztatva nekivágtál ennek az útnak! – szorított magához, és olyan jó meleg volt a hóna alja, hogy legszívesebben kölcsönkértem volna egy kis lázat.

– Te csak feküdj vissza, majd én rendbeszedem a vackodat, előkészítem az ebédet és megmasszírozom a hátad – rendelkeztem a napi teendőkről, aztán akkurátusan hozzátettem, hogy a végén pedig magamhoz veszem a szíves jóságából felajánlott kenőmájasokat.

– Atyaisten, a májas! – csapott a homlokára Mici.

– Mi történt vele? – érdeklődtem némi rossz előérzettel.

– Tegnap késő este még a száraz időben itt járt Szidi, aki feléd ment haza. Én meg odaadtam neki a májasokat, hogy vigye át, tegye le az ajtóban nálad, majd reggel megtalálod.

– Megtalálom – bólogattam bambán, mint aki nem is tudja, mire bólogat. – Olvadáskor.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.