A nagy esőben összetömörültünk Mici Milkeryjében, és néztük az üvegen át a kinti rusnya időt (az a legjobb, amikor odabent egy langyos tejecske mellett elnyúlunk, és hallgatjuk az esőkopogást, hmmm…), szóval, épp egy ilyen ihletett pillanatban jólesően hallgatunk mi barátnők négyen, amikor egyszer csak Henriett megszólalt:

– Elköltözöm.
Egyszerre kaptuk fel a fejünket, és először nem is értettük, mire gondol.
– Úgy értem, költöznek a háziak, és mi más tehetnék – megyek velük – sóhajtott Henriett, aztán lehajtotta a fejét, és még az is lehet, hogy egy könnycseppet morzsolt el a szeme alatt, pedig ő aztán nem az az érzelmes csajszi, mondhatom.
Én ültem fel elsőnek a mádám rökamié-pózból, talán mert én rendültem meg a legjobban: ha Henriett elmegy, nem csak egy barátot veszítek el, de a személyi edzőmet is.

Ha Henriett elmegy, nem csak egy barátot veszítek el, de a személyi edzőmet is.

– Heni, ezt nem teheted ezt velünk… – motyogtam, persze tudtam, hogy nem rajta múlik. Ó, az az átkozott kiszolgáltatottság!
– De hát én nem szeretnék örökre eltűnni! – nézett fel Heni és szaporán pislogott a hatalmas szemével meg arasznyi szempillákkal, amivel úgy megbűvöli mindig az összes kant, hogy csak tántorognak utána elbájolva, mint akik nem is tudják, mit tesznek éppen.
– És ha… nem mennél? Ha egyszerűen itt maradnál és kész? – eszmélt fel Mici, aki mindig is szimpatizált a feminista önrendelkezéssel, meg a faji autonómiával, és egyáltalán mindennel, aminek köze volt a Felügyelők Nyűgét Lerázó Szabadsághoz. De hát könnyen beszélt ő a csinos budai villával a háta mögött, ahol közel tíz éve hagyják őt azt csinálni, ami jól esik, és még arra is gondot fordítanak, hogy a szaftos baromfifalatoknak ne a zöldborsós változatát tegyék elé, hanem a nyúlhússal kevertet. Micinek nincs reális képe az élet keménységéről, ezzel szembe kellett néznünk.

– Na de ki enyhítene a korgó gyomromon? Tőletek nem várhatom el, hogy átszokjatok fél adagra, az csak fél élet volna. És ki adna hajlékot, aki egyúttal szavatolná a háziak szimpátiáját is? Nem, ezt nem lehet… – ingatta a fejét szomorúan Heni, én meg (kicsit önzőn) azon járattam az eszem, hogy akkor fuccs a közös futóedzéseknek is, és megint úgy fogok kinézni, mint egy felpumpált körte.

– Viszont – csillant fel Henriett szeme –, nem megyünk túl messze, csak a Gellérthegyig, úgyhogy rendszeresen jövök majd, rendben? Hű maradok hozzátok, hisz itt a helyem. Jövök Szidi kóruspróbáira, meg az összeröffenésekre ide a Milkerybe, meg hát itt van nekem most… – na, ebben biztos voltam, hogy Henriettnek van itt valaki most, neki mindig volt és lesz valaki, a neveket meg sem jegyzem, mert az egész férfifalka a környéken Heni után koslat. De ha elmegy, akkor ugyebár… – vidámodtam meg titokban egy kicsit, ami miatt rögtön szégyelltem is magam – hát akkor be kell érniük azokkal, akik itt maradunk, és… Szidi javaslata szakította meg a gondolatmenetem.

Henriettnek van itt most valaki, neki mindig volt és lesz valaki, a neveket meg sem jegyzem, mert az egész férfifalka a környéken Heni után koslat.

– Csináljunk egy kiadós búcsúmulatságot! – élénkült fel a halkszavú Szidi, és meglepett, hogy épp ő javasolja.

– Helyes! – kontrázott Mici. – Lampionosat!

– Lampionosat? – révedezett Henriett, és biztos voltam benne, hogy máris látja magát a színes fényekben keringőzni azzal az akárkivel, aki most van itt neki.

– Lampionosat! – hagyta jóvá Szidi, és igaz, ami igaz, ennek a lehetőségétől én is feldobódtam. Meg aztán, Heni majd biztos meghív minket oda a Gellérthegyre, én például nagyon szeretek világot látni, meg új házakat és szokásokat megismerni… így már nem tűnt olyan tragikusnak az elválás.

Ettől függetlenül hallgattunk még egy jó nagyot, Szidi közben irtó hangosan felhüppögött, épp miután megállapítottuk, hogy nincs ebben a költözésben semmi szomorú, mire Mici rászólt, hogy ne dramatizálja túl a helyzetet, amivel sikerült megbántania szegény Szidit és csak olajat öntött a hüppögés tüzére. Végül Henriett felvetette, hogy majd csinálunk az új helyen egy lakásavató murit, és ettől Szidi is megvigasztalódott, aztán sorjában meglapogattuk Henit, és meglapogattuk egymást, aztán még egyszer Henit, kifújtuk az orrunkat, szipákoltunk egy sort, végül búfelejtésképp nekiláttunk egy adag rostélyos ropogtatósnak.