Kopasz volt és bogyószemű. Ízig-vérig nő már baba korában. Egycentis haját gumiztuk, szalagoztuk, csatoztuk, a pörgős szoknyához, kopogós cipőhöz kellett a frizura is.
Szőke, loknis hajú angyalka lett, copfoztuk, bodorítottuk, bandázsoltuk a rakoncátlan fürtöket, amibe nyolcadikban hol vörös hol rózsaszín tincs került, vagy épp játszott a színekkel a platinaszőke és a fekete között.

fotó: Khánh Hmoong, flickr.com

Egyre csak nőtt, nőtt az a haj, s a népművészeti szakközépben a sorsa is megpecsételődött: hiába a trendek, hiába a plázabarátnők, ő hosszú hajú lány maradt, szigorú, hátrafésült lófarokkal, maximum kalácsba fonva, a színpadon felkontyolva. Egyszerűen, természetesen, mogyorószőkén.

Huszonhárom évig kitartott a haja mellett, huszonhárom évig szóba se jöhetett a változás. Akkor jelentkezett be egy sztárfodrászhoz, mielőtt elhagyta az országot egy jobb élet reményében. Séró Báró nem tétovázott, nem sopánkodott, és nem is mormolt el egy imát hajmosás után – csak vágott. Huszonhárom év hullott a jéghideg járólapra, a szőke fürtök élettelenül hevertek szerteszét. Ő már az új frizurájával volt elfoglalva, mikor ékességét kukába söpörték.
Édes kis bubival jött haza, nevetve, felszabadultan. Még a tarkója is kilátszott.
Másnap reggel úgy robbant be a szobába, mint a hurrikán. „Bebújhatok melléd?” – kérdezte, s mire válaszolhattam volna, már ott kuporgott az ölemben. Szorítottuk egymást, ahogy soha. Nem szerette, ha ölelgetem, puszilgatom, ha fogom a kezét. Olyan „tegyél le” típusú gyerek volt. Most viszont el sem akart engedni, csak simult hozzám szorosan. Aztán hirtelen fölpattant, megrázta kócos fejét és nevetni kezdett. „El is felejtettem, hogy tegnap levágattam a hajam! Anya, nem bántam ám meg!”
Két óra múlva repülőre ült és Amerikába ment, bébiszitternek.
S én félek, hogy az ereje itthon maradt.