Ralph Nader, korábbi sokszoros amerikai elnökjelölt, az amerikai fogyasztóvédelem atyja. Ő harcolta ki például, hogy az amerikai autókba kötelező legyen biztonsági övet szerelni. Nagyon sokan tisztelik közéleti küzdelmeiért, amelyek eredményeként ma amerikaiak millióit védik különféle szabályok a piaci szereplőknek és termékeiknek való kiszolgáltatottságtól. (Pedig egykor néhányan ellenségüknek tartották, a General Motors még prostituáltakat is felbérelt, hogy próbálják Nadert valahogy kompromittáló helyzetekbe dönteni, hogy az autóóriás megszabadulhasson a szabályozáspárti aktivistától. A prostituáltak nem voltak sikeresek, nagy per lett belőle.)

Elizabeth Warren jogászprofesszor pedig – aki jelenleg szenátorjelölt Massachusetts államban – a pénzügyi piac bizonyos termékeitől óvná az amerikai fogyasztókat. Warren szerint a különféle pénzügyi konstrukciók, – amelyekre cégek, magánszemélyek, családok alapozzák az anyagi biztonságukat közép- és hosszútávon – ugyanolyan termékek, mint bármi más, mint egy hajszárító vagy egy kiló kenyér, és hasonlóképp fogyasztóvédelmi normák rendszerének illene szabályoznia őket.

Elizabeth Warren

Nem kis mértékben Warrennek köszönhető, – és a 2008-as pénzügyi-gazdasági összeomlásnak – hogy 2010 óta létezik a Fogyasztók Pénzügyi Védelmi Irodája az Egyesült Államokban. Ehhez persze szükség volt arra, hogy a 2008-as válság nyomán kiderüljön, hogy milyen felelőtlenül bántak a bankok a saját és klienseik pénzével, például hogyan értékeltek jelentősen túl mondjuk családi házakat csak azért, hogy nagyobb összeget tudjanak hitelbe adni, mint amennyi vagyona és jövedelme az adott családnak volt. Ebben persze mind a bank, mind a hitelfelvevők ludasak voltak. De talán egy banktól jobban elvárható, hogy prudensen és ésszerűen kalkuláljon, mint egy átlagjövedelmű családtól, amelynek azt mondják: bármit megvehet és megkaphat hitelre. (Akárcsak Magyarországon. A bankok kockázatanalízisében szerepeltek a svájci frank hitel reális kockázatai, míg a hitelfelvevők, helytelenül, az adott pillanatban egyszerűen csak örültek, hogy saját otthonuk lehet, olcsó hitelből, amely helyett egy drágábbat nem tudtak volna maguknak megengedni.)

Az amerikai bankszabályozás az 1930-as évek gazdasági világválságában kulcsszerepet játszó tömeges bankcsődök után formálódott ki, és évtizedeken át megbízhatóan működött. A kilencvenes évekre azonban többségbe kerültek azok, akik szerint a „túlszabályozás” hátráltatja a hitelezést és a növekedést, és így végül lebontották a hagyományos banki tevékenység és a kockázatosabb, spekulatív tevékenységek szétválasztását előíró szabályokat. Többek között ezért pörgött fel a jelzáloghitelezés a 2000-es években, ami végül a pénzügyi rendszer összeomlásához és ismételt csődhullámhoz vezetett. A 2008-as bukást csak azok kerülték el, akik úgymond túl nagyok voltak a bukáshoz. Vagyis túl beágyazottak az amerikai- és a világgazdaságba ahhoz, hogy csődbe menjenek, mert akkor magukkal rántották volna a fél világ egyéb szektorait és szereplőit is. Ezeket a bankokat kellett közpénzből, ezermilliárd dollárokból megmenteni – még a republikánus Bush elnök alatt, akinek a számára a mentőakció azt jelentette, hogy meg kellett tagadnia saját konzervatív filozófiáját, mely szerint közpénzt a lehető legkevesebbet költsünk, nagyjából bármire, ami nem háború.

Elizabeth Warren évekig vizsgálta, hogy amerikai családok milliói hogyan és miért mentek tönkre az elmúlt években, sőt, évtizedben. Azt állítja, hogy például azért, mert a pénzügyi piac becsapta őket. Ezért van szükség szigorúbb piacfelügyeletre. Warren ma Amerikában a demokraták egyik legnagyobb sztárja, akit a nyár végi demokrata konvención Bill Clinton és Barack Obama után a leginkább ünnepeltek. A republikánusoknak és a Wall Street-i nagyágyúknak pedig maga a patás ördög, a kapitalizmus ellensége, a szabad amerikai szellem baltás gyilkosa, a gazdagok és a középosztály között kialakult osztályharc egyik vezető forradalmára.

Nem volt váratlan, amikor 2010-11-ben a kongresszusi republikánusok megakadályozták, hogy Warren legyen a Fogyasztók Pénzügyi Védelmi irodájának a vezetője. Most arra összpontosítanak, hogy Warren ne nyerje el a szenátori széket a jelenlegi szenátortól, a republikánus Scott Browntól.

Ebben az írásban azonban arra a sok országban tapasztalható tényre szeretném felhívni a figyelmet, ami Elizabeth Warren kutatásaiban számomra az egyik legérdekesebb eredmény volt. Warren, ahogy azt korábban említettem, arra kereste egyszer a választ, hogy kik azok, akik Amerikában mostanában a legkönnyebben mennek tönkre, vesztik el teljesen anyagi biztonságukat. Azt hihetnénk, hogy a fiatalok azok, akik tovább nyújtózkodnak, mint ameddig a takarójuk ér, akik karrierjük elején jóval kevesebbet keresnek, mint amennyit költenek, és rövidebb távon gondolkodnak, mint bölcsebb és idősebb polgártársaik. Vagy gondolhatnánk, hogy az idősek, a nyugdíjasok, akiknek bevételük már nincsen, csak a nem túl magas nyugdíjuk, kiadásaik azonban bőven, például egészségügyi és gyógyszerszámlákra. Warren vizsgálata azonban mást mutat. Azt, hogy a legtörékenyebbek anyagilag a többgyermekes családok, amelyek nem tudnak megbirkózni az oktatási, egészségügyi és lakhatási költségekkel, amelyek sújtják őket. És ez igaz a kétkeresős családokra is. A családok ma jóval kevesebbet költenek ruházkodásra, tartós fogyasztási cikkekre, élvezeti árukra, mint korábban, ugyanakkor jóval többet kénytelenek költeni hiteltörlesztésre, egészségügyi ellátásra, közlekedésre, bébiszitterre, iskolára, óvodára.

A legtöbb országban – így Amerikában és Magyarországon is – nehéz megmondani, hogy mennyibe kerülnek a gyerekek a családoknak, mint ahogy azt is, hogy miféle állami politika segíti a családokat talpon maradni. Az pedig egyenesen megállapíthatatlan, hogy az állam mennyit költ külön, célzottan a gyerekekre. Ugyanis ez a kérdés – és ennek megválaszolása – szinte senkiben nem merül fel. Gyerekközpontú költségvetések nem készülnek, a kormányok szempontrendszerében a gyerekek csak elszórtan, alfejezetekbe bújtatva jelennek meg, egységesen sehol. Magyarországon például a Gyerekvédelmi törvény alapján a költségvetésben tisztán kéne látszania azoknak az összegeknek, amelyeket a törvény végrehajtására szánnak, vagyis a gyerekek testi, lelki és szellemi fejlődésének elősegítésére, jogaik érvényesítésére, a családban és a család nélkül nevelkedő gyerekek védelmére, szociális és egyéb biztonságára. Erre így, ebben a formában soha, egyetlenegyszer sem álltak rendelkezésre külön források.

Magyarország első ránézésre nem tűnik igazán szegény országnak, természetesen még a fejlett országok viszonylatában, uniós tagként sem. Ugyanakkor egy speciálisan felállított, 14 mutatós, úgynevezett deprivációs index, vagyis nélkülözési ráta eredményei alapján csak Románia és Bulgária van mögöttünk. Ez az index olyanokat vizsgál például, hogy esznek-e a gyerekek háromszor egy nap, és ebből vajon legalább egyszer meleg-e az étel. Hogy van-e az otthonukban legalább egy saját kis sarok, ahol játszhatnak és leckét írhatnak, van-e legalább egy új saját, nem pedig örökölt ruhájuk, és hasonlók. Magyarországnál, tehát csak Románia és Bulgária áll rosszabbul ezekben a kérdésekben.

A gyermekek és a gyermekes családok védelme társadalmi és gazdasági traumák idején meg kellene erősíteni. Ezzel szemben nagy krízisek esetén a gyerekek és családjaik szorulnak a leggyorsabban háttérbe. Pedig minden ötödik magyar állampolgár gyerek. Csak éppen nem szavazópolgár. Kérdés, hogy a politikusoknak mennyire érdekes, vagy érdektelen ez a „célcsoport.”