Fantázia-szerelem, fallikus fotók és művészvásár

Molnár Gabriella - Kultúrsaláta

Ha saláta, akkor bele mindent: a First Hand művészeti vásáron voltam, francia filmen a moziban, meg a Mapplethorpe kiállításon. Hogy hol jönnek ezek össze? Bennem.

Párizs- Manhattan

Alice emberi szóra vágyik – nem csoda, hiszen tinédzser, tehát még hisz a dologban – és beszélgetőtársnak nem akad más, mint Woody Allen (a kép fantázia, de a hang igazi!). Nem rossz társaság, de talán ez is az oka, hogy a lány ottragad a virtuális beszélgetések világában. Nemigen különbözik ebben kortársaitól, akik a neten és okostelefonon bonyolítják az emberi kapcsolatokat, de Alice- t kicsit koravénné teszik a plakát-Woodyval folytatott dialógusok rezignált bölcsesség-dózisai. Ellentétben nővérével, nem kapós a házasság-piacon, valószínűleg futva menekülnek a pasik, ahogy fölmérik intellektuális-érzelmi igényeit. Apja, a (túl) szoros érzelmi közösségben élő család jiddise máméjaként igyekszik útját egyengetni, ami még inkább menekülésre készteti. De ne aggódjunk a klisék miatt – ha egy rendező Woody Allent megnyeri szereplőnek, ott adnak a minőségre: Alice eredeti és szórakoztató csetlés-botlásokon keresztül jut révbe. Mivel a mérce egy antihős-szupersztár, a kiválasztott férfiúnak ugyancsak nehéz dolga van, ha meg akar felelni. Személyes revelációm az volt vele kapcsolatban, hogy legalább annyira hasonlít egy magyar íróra, Kornis Mihályra, mint amennyire nem hasonlít Woody Allenre. Értem, hogy ezt csak az tudja, aki ismeri a mi írónkat személyesen, vagy ismerte, leginkább a harmincas éveiben, de én egészen egyszerűen nem tudtam szabadulni a hatás alól.

Párizs Manhattan, részlet a filmből

Számomra növelte a film hitelét, mert tanúja voltam néhányszor, hogy nyűgözi le szavaival hallgatóságát Kornis, aki a különleges, élőszóban is ható trubadúrok reinkarnációja lehet. És itt most megjeleníti ezt a hatást egy sármos francia színész, Patrick Bruel és egy markáns színésznő, Alice Taglioni, aki viszont hál’istennek nem Audrey Tautou édelgő hasonmása. Kidőlnek a bájgúnárok és győznek az intellektuális, kétkedő férfiak, akik azért cselekedni is tudnak, ha a sors úgy hozza… Lányok, így legyen! Remélem, lovagol már felétek a megfelelő programozó/szupersztár/antihős, egyik kezében riasztóspray, másikban ajándékparfüm, hóna alatt gitár, fejében pedig ezer szórakoztató téma és rád kíváncsi gondolat… S ha pisztolyát, lantját idejében eldobva a karjába vesz – az nem egy rossz befejezés. Csak happy.

Pénisz premier plan

Hálás vagyok egy jó barátnak, aki szólt, hogy még az utolsó nyitvatartási napokon nézzem meg Mapplethorpe-ot! Szégyellem, de nem tudtam, ki volt, de az is biztos, hogy most már soha el nem felejtem. Szeretném, ha valaki rám is így gondolna (na nem úgy, mint én Mapplethorpe-ra, hanem mint én a barátra), ezért mondom, hogy aki teheti, vasárnapig még menjen el a Ludwig Múzeumba!

Robert Mapplethorpe

Robert Mapplethorpe a hetvenes évek botrányfotósából – mert eleinte egy szubkultúra mélyét örökítette meg fényképeken – a legelegánsabb sztárok fotósa pozícióig emelkedett, mire -89-ben meghalt.

A kiállítást nézve nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha egy személyes blogon ma így ábrázolná magát valaki Magyarországon, azonnal elvinnék a rendőrök – gondolván, hogy az autoerotikus(!) fotókon szereplő másik (többnyire fiatal férfi) akár áldozat is lehet, és ha az ifjú Robert (vagy Lajos, vagy Sanyi vagy Patrik) késsel, esetleg ördögszarvakkal ábrázolja önmagát, az veszélyt jelenthet a társadalomra. De lehet, hogy Amerikában is ezt tennék ma már. A boldog, békés, privát 70-es, 80-as években, ahogy előtte sok évtizedben, sőt -században drog és perverziók megmaradtak egy szűkebb körben, s kinőhetett belőlük – Villontól Csáth Gézáig, Van Goghig, Schiele-ig mennyi, mennyi! – művészi teljesítmény. Ma azonnal nyilvános minden, a gyilkos neten akarja eladni a lopott autót, és ott toboroznak a bűnös „játékokhoz” ártatlanokat, résen kell tehát lenni, ha meg akarjuk lelni a mindent elborító lápvilágban is a virágokat.

Apropo virág! a kiállítás remekül rendezett: nagyon hálás voltam, hogy minden erőfeszítés nélkül, úgy járhattam be, hogy a művészportrék után (a nők férfiasak, a pasik nőiesek, különösen meglepett Donald Sutherland képe, ahogy a hercig kis szájfény megcsillan az ajkán) következtek a csodálatos virágok, és csak aztán a „kakaskodások terme”, ahol magabiztos péniszek néztek velünk farkasszemet. Ez így, kontextusban, jóval kevésbé zavarba ejtő – bár azon vettem észre magam, hogy már nem sétálok, inkább osonok – hasonlóan érzéssel, mint egyszer a párizsi nagy Erotika kiállításon, ahol vagy kétszáz aktust néztem végig (kínai fametszetektől a 30-as években forgatott kukkolós moziig), és mire kiszédültem a De Gaulle könyvtárból, már azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Azazhogy mégsem ugyanaz az érzés. Ezek az objektek nem vágykeltők. Legalábbis számomra nem. S mielőtt még magamban keresném a hibát, megnyugtat Susan Sonntag a Mapplethorpe Certain People című könyvéhez írt előszavával: „Mapplethorpe mindent le akar fényképezni: vagyis mindent, amit be lehet állítani. Képei egyértelműen műalkotásnak nyilvánítják magukat.” – tehát nyugodtan nézhetjük őket bizsergés nélkül, valahogy úgy, ártatlan kívülállóként, ahogy a kb. 80 éves Louise Bourgeois, a modern szobrászat “Pókasszonya” mosolyog az egyik fotón, miközben hóna alatt testes, fallosz alakú bagette- et szorongat.

(Azért minden extremitáson túl, mennyit számít a jó kis, hagyományos érzelem! Minden fotó közül a legszebbek a Patti Smith énekesnőt, ifjan szerelmét, majd később bensőséges barátját ábrázoló portrék. Ordít róluk, hogy nagyon szerette és ismerte modelljét a fényképész!)

Első kézből – nézzen, vegyen!

Felkaptam a fejem, mikor hallottam, lesz egy lehetőség, ahol a kezdő képző- és iparművészekkel lehet találkozni, lazán, félig kiállítás, félig vásár formában. Ráadásul olyan helyszínen, aminek más a hagyománya: az első First Hand alkalom a Dürer Kertben, a Városliget mellett volt, és ide tervezik a többit is (legközelebb decemberben, immár zárt helyen persze).

Nagyon szép, és igényes alkotások és termékek mellett itt-ott becsúszott holmi nem ideillő ez-az, és a közönség sem talált még ide igazán. De nagyon fontos, amibe kezdtek: fontos, hogy ne csak létezzen, hanem éljen is közöttünk a kortárs művészet, lássuk őket együtt, műveket és művészeket. Szóval érdemes folytatni és érdemes – nekünk is, az alkotóknak is – kihasználni a lehetőséget!

Kislaki Kinga, a First Hand szervezője egy kiállító művész standján

Poppea Accessories, Gárdos Tímea ékszerei

Az első First Hand, 2012 szeptember 23-án a Dürer Kertben

Egy hozzászólás a(z) “Fantázia-szerelem, fallikus fotók és művészvásár” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.