Egy városszéli lakótelep családjait figyelhetjük, akiknek sok mindenben közös a sorsuk. Például folyton sápítoznak. Vagy tényleg van valami bajuk, vagy ha nincs, csinálnak maguknak. Így a halál is inkább tűnik megváltásnak, beteljesülésnek, kimenekülésnek egy örömtelen életből, mint tragédiának. Hát élni már nem is tudunk? Csak halni…?

Számomra az Átutazók kulcsjelenete, amikor a temetési menetben – mint élvezetes társadalmi eseményben – tobzódó résztvevők egyike, Lola asszony, látva, hogy a messziről jött (amerikai!) lány semmi hajlandóságot nem mutat velük élvezni a gyászesetet, emígyen háborodik fel:
– Ez itt nem Amerika! Itt emberek halnak meg..!

Az, hogy „itt emberek ÉLNEK”, szinte háttérbe szorul a halál mellett. Meg kell ahhoz halni, hogy odafigyeljen valaki rád.

Sokatmondó a kirohanás, melyet az életenergiáktól duzzadó Hegyi Barbara olyan hatásosan ad elő. Az, hogy „itt emberek ÉLNEK”, szinte háttérbe szorul a halál mellett. Meg kell ahhoz halni, hogy odafigyeljen valaki rád. Hogy megkapd azt a néhány (azt az egy) emlékező mondatot, s hogy a rituális menetben néhány percig csak te légy a tárgya az emberszólásnak. Ennyi jár biztosan. Ami előtte van, az élet, az sikamlós terep, kételyekkel és hiábavaló erőfeszítésekkel terhes.

Hanoch Levin, az 1999-ben meghalt drámaíró műve ősbemutató nálunk, és bár egy izraeli lakótelep szomszédi körében játszódik, figurái mentalitásukkal nagyon is rokonaink. A fent idézett, temetési menetbeli kifakadásra az amerikai lány valami ilyesmit válaszol: „Ezek a kelet-európaiak!” – felkaptam erre a fejemet, valami beleírás, félreértés, hiszen a szerző nem is európai, de aztán rájöttem, akárhogy került a szövegbe, így igaz. Ebben az életszemléletben közösek vagyunk, és valóban nagyon különbözünk például az amerikaiaktól. Hogy amíg lehetne, nem élvezzük, amikor már nem lehet, sápítozunk egy kicsit, de végül is elégedettek vagyunk, hiszen a halál már megint egyszer igazolta életfilozófiánkat: mindig a legrosszabbtól kell tartani.

A Vígszínház színpadán igencsak hatásos ez a haláltánc toposz a maga sallangtalan előadásmódjában. Szinte nincs is díszlet, nincsenek különleges hatások – bár igaz, a fények és a zene dramaturgiai erővel bírnak, gyönyörűen, sokat mondóan játsszanak. És még inkább aláhúzzák a színészek fontosságát. Míg az előadást néztem, úgy éreztem, megfejtettem a társulatok jelentőségének titkát. Bár ezt bizonyára már sokan megtették előttem, de a mai trendben, a teljesítményszámok bűvöletében nem lehet szó nélkül elmenni amellett, ami erről a színpadról szinte kiabál ránk: mennyire kell a csapat, az együttes, a közös műhely kultúrája, menyire más dimenzióba emeli ez az odatartozók művészi kvalitását. Mennyivel több ez, mint kitűnő egyéni teljesítmények összessége és összehasonlíthatatlanul más, mint minden show és masinéria együttvéve.

Törőcsik Mari, mint Bobe Globcsik Reviczky Gáborral, aki Munját, a fiát játssza az Átutazókban – fotó Dömölky Dániel

Ha csak arra a filigrán figurára gondolok, aki hol ravaszkás mosollyal, hol ártatlan rémülettel, hol tündéri derűvel hatszor-hétszer átsuhan-végigcsoszog-átlibben- keresztüldülöngél a színpadon, máris nyilvánvaló, mekkora ajándékot kaptunk, mi nézők. Egyszerűen csak azzal, hogy a néma szerepet nem egy ismeretlen – s akár mégoly tehetséges – színész játssza, hanem a mai magyar színművészek egyik legnagyobbika, Törőcsik Mari. Szinte pazarlás, mondhatnánk, aztán meg: igen, ha ajándékozol, légy bőkezű, add, ami tőled telik. Törőcsik Mari itt olyan figura, olyan angyali lény, aki reményt és életet fest minden elmúlás kulisszájára. Időtlen létező és ehhez az időtlenséghez a mostani, virtuóz jelenlétén kívül kell mindaz a tartalom, amit Ő MAGA jelent nekünk, a Körhinta copfos Marijától Peacocknéig és Aase anyóig. Törőcsik, a huncut életangyal. Neki még ezt is elhisszük. Hogy van élet két temetés közt és akárhány temetésen túl.

Aki megy és aki még marad – Törőcsik Mari és Reviczky Gábor egyik jelenete az Átutazókban.
fotó- Dömölky Dániel

Pazarló bőkezűséggel adja tehetségeit a Vígszínház a többi szerepben is a darabnak, nekünk. Még a temetőszolga alig-szerepében is olyan kvalitású színész lép föl, mint Kerekes József. Az apró szerepek nem maradnak csak verbális ötletvillanások, figura-vázlatok. Itt a sír szélén táncolunk, hát úgy helyénvaló, hogy nem csak egyetlen szerep, hanem az egész, emberi tartalom legyen benne a figurában. Bár senkinél sem „szól ki” a civil én, de olyan egyszerűek és letisztultak, hogy sebezhetőségükben inkább érezzük az embert, mint a színészt.

Kern például. Alberto Pinkusz ő, az öregecske, dél-amerikai hódító, és temetői szónok, de sokkal több is annál. Én legalábbis szívesen megsirattam volna Woody Allen élhetetlen alteregóját is, amikor Pinkuszt tolták a kocsin lepedővel letakarva. Amikor pedig kikísérte a menet Munját, akit Reviczky Gábor játszott, az álmos járású Baluért éppúgy fájt a szívem, mint Tevjéért, a tejesemberért.

Börcsök Enikő, mint Henja, aki hagyta, hogy boldogságát elrabolja egy halott – fotó Dömölky Dániel

A két legtragikusabb hős számomra mégis Henja volt, aki csak emlékeiben él, és Bruno, aki csak gyermekéből képes erőt meríteni a létezéshez. Börcsök Enikő, és Lukács Sándor játéka szívig hatolt. A színésznő olyan kirobbanó, hogy mohón kívánnék sok-sok magyar filmet, amiben nézhetném megunhatatlanul, Lukács meg mintha most ért volna el művészi fénykorához. A ritka, hiteles bölcsek szerepébe érik bele, Teiresziasz és Lear készül benne.

Halász Judit és Lukács Sándor jelenete az egyik legszebb a darabban – fotó Dömölky Dániel

De a többieket is úgy lehetett szeretni esendőségükben. Fesztbaum Béla, Varju Kálmán, Pindroch Csaba, és mellettük Lengyel Tamás poétikus régiókba ívelő alakítása, valamint a fiatal színésznők sora – megannyi szín és fény. Nem bravúros szereposztás-technika ez, nem is túlkínálat: a tehetségeknek- karaktereknek ezt a bőségszaruját egyszerűen a darab mondandójának szolgálatába állítja az igazgató-rendező, Eszenyi Enikő. A memento mori halálra figyelmeztető üzenetével szemben itt mindegyik figura az életet kívántatja meg velünk. Elérik, hogy két gyászmenet közt, átutazóban forrón és szenvedélyesen élni akarjunk.