Meséltem már a príma kis wellnesparkunkról, ahol, hála istennek, még mindig vígan élvezzük az életet. Jó pár napig azonban nélkülözni kellett a mulatságunkat, mert Mici már augusztus végén beharangozta, hogy – hisszük vagy nem – elutazik! Elájulok, gondoltam magamban, hát ez már utazik is… Én aztán nem szoktam szóvá tenni a flancolásaikat, amit egész Rózsadomb-szerte beszélnek (pedig itt aztán sok asszonytárs van, akit nem kell félteni, hajaj! Tudnék mesélni…), tehát ne szólj szám, nem fáj fejem, de ez már túlzásnak tűnt…

Itt aztán sok asszonytárs van, akit nem kell félteni, hajaj! Tudnék mesélni…

Az úti cél Horvátország volt, Mici idén először mehetett: kényelmes utazókosárkában biztosították számára a lehetőséget. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy nem sok döntési mozgástere volt, akar-e menni vagy sem. De ő boldog volt, és nem tagadom, nekünk, környékbelieknek sajgott is a szívünk rendesen, mert a legtöbbünk Pasarét szélénél tovább még nem nagyon jutott. A fiúk közül néhányan állítólag a Rózsadomb túloldalán is jártak, Pongrác pedig virtusból rendszeresen átjár a Margit-hídon a Duna túloldalára, de róla köztudomású, hogy vakmerő őrült.

Mici tehát igen feldobva távozott, vitték az oltási könyvét, a tányérjait meg a kedvenc zseníliatakaróját, és többen is integettünk utána, amikor az autójuk kigördült az utcánkból. Hanem a megérkezés után korántsem volt ilyen vidám az ábrázata. Kormi hozta a hírt, hogy hazajöttek, de Mici úgy suttyant be a házba, amikor elé siettünk, hogy üdvözöljük és kifaggassuk a részletekről, mintha bujdokolni akarna. Pedig szemlátomást jót tett neki a tengeri levegő: a szőre pompásan csillogott, és sokkal slankabbnak is látszott. Biztosan az emésztése is felhagyott a rendetlenkedéssel.

Napokig került bennünket, környékbeli lányokat – már egészen odavoltunk az aggodalomtól. Kormi hallani vélt valami rejtélyes tengeri kórságról, Cecília szerint a védőoltások nem érnek semmit az ottani veszélyes vírusokkal szemben, Henriett szerint pedig a kórságot egyszerűen csak abbáziai felfuvalkodásnak hívják: Mici annyira elszállt, hogy nem akar többé szóba állni velünk. Én ezt különösen nehezen tudtam elhinni, túl régóta ismerem a csajszit ahhoz, hogy így legyen. És lám, ma elcsíptem a lépcsőn üldögélve, s hogy kettesben maradtunk, lassan el-elpötyögtette adriai élményeit.

Henriett szerint e kórságot egyszerűen csak abbáziai felfuvalkodásnak hívják: Mici annyira elszállt, hogy nem akar többé szóba állni velünk.

Már a második tengerparti napjuk éjszakáján lelkesen kornyikálni kezdett neki egy környékbeli fiú, s a szerenádra Mici kíváncsian kukkantott ki az apartman erkélyére. Jó svádájú macsó volt, meg kell hagyni, mint kiderült: független bosnyák hím, világcsavargó. Mici nem is kérette túl sokáig magát, kibújt a balusztrádok között (képzelem, micsoda pánzió lehetett, kőpárkánnyal! Imádom a kőpárkányokat…), és engedett a hívásnak: lementek andalogni a tengerpartra. A macsónak valami lehetetlen neve volt, mint általában azon a környéken mindenkinek, mesélte Mici, valami Mraccs vagy Mriccs, de ezt leginkább úgy lehetett érteni, hogy Mrccs. Na, ez a Mrccs innentől kezdve minden este nyomta torokból a szerenádját, aztán andalgás, tengerpart, szellők, holdfény, minden, ami kell. Mici elalélt a gyönyörűségtől.

A macsókája addig dorombolt neki (állítólag páratlan dorombtehetség, láttam, ahogy a barátnémnak kellemesen borzolódnak a szőrszálai, ahogy meséli), és addig mondogatta, hogy Micinek itt lenne a helye a tengernél, mellette, ne menjen haza, maradjon itt vele, hogy ez a szegény öreglány a karjaiba omlott. A következő volt Miciék utolsó adriai éjszakája – ekkorra beszélték meg a nagy lányszöktetést.

Szegény husikám, őrületes vívódások között elbúcsúzott a zseníliatakarójától, a kedvenc tányérjaitól, a szőrkeféjétől és a fésűjétől, kisurrant az erkélyre, le a földre, s nagy iramban szedte a lábát a partra, ahol ez a Mrccs ígérte, hogy várni fogja – mondván, hogy ott biztonságosabb. Kapaszkodjatok meg: Mici virradatig és még azon is túl kóricált le-föl a parton, azt az elvetemült bosnyák szívtiprót keresve, kétségbeesve hívogatva, de úgy, hogy a vernyogására már az összes rettenetes külsejű, zilált csavargó előjött a környékről, és némelyik olyan ízetlen ajánlatokkal környékezte meg szegény Micusom, hogy az végül zokogva menekült haza a pánzióba.

Mici virradatig és még azon is túl kóricált le-föl a parton, azt az elvetemült bosnyák szívtiprót keresve

Mondanom sem kell, milyen kétségbeesve fogadták, már a helyi rendőrséget akarták mozgósítani a keresésére, de Mici is meg volt szeppenve rendesen. Olyan jó volt újra belehuppanni a zseníliatakarójába, aztán hazafelé elfoglalni az utazókosárkáját, hogy el se akarta hagyni soha többé.

Csak a bánat, hiába, a bánat múlik nehezen… Ilyen a természete. Annyi sok idő kell, hogy mosolyogni tudjunk magunkon. Úgy döntöttem, vigaszképp viszek a barátnémnak egy kis rostélyos ropogtatóst, azt imádja. Van mit visszaszednie: koplalt egy hétig, hogy a macsóját elkápráztassa.