Dolce vita

Fehér Cica

Bon giorno, kedveseim, ciao, bambini, ciao, dolce olvasóim! Úgy örülök nektek, hogy el sem tudom mondani! Henriettel futottam össze az előbb, azt mondta, olyan vagyok, mint aki bedrogozott – micsoda imbecille ötlet, öreglány, hiszen csak fel vagyok dobva! Tényleg alig bírok magammal, egyszerre kell sírnom és ujjonganom, mert Róma… Róma egy csoda.

Beszippantott.

Az utazás hányattatásairól nem akarok most szólni – nem a magunkfajtának találták ki, annyi bizonyos, ezt ne feledjétek, ha útra keltek. De semmi sem érte meg ennyire a kitartást, mert olyan napfényes és boldog városba érkeztem, hogy leírhatatlan. Ez a hely szeret élni, annyi szent. Hemzsegnek ott a távoli rokonok is, bár nem ismertem őket, és idegen nyelven gajdolnak – ha még csak olasz lenne! De van ott annyi német, francia, orosz, tunéziai meg még a csoda tudja, honnan elszármazott vándor –, de olyan élvezet hallgatni ezt a hangzavart, hogy egészen elzsongítja a fejet. Ha valamit prímán lehet Rómában, a lábak között cikázni: a turistahordák csak úgy hömpölyögnek a szűk utcácskákon, a népeket szinte besodorja az ár az út menti kis kockásabroszos trattoriákba.

A jó spagetti pedig (végtelenített egérfarokra emlékeztet) elnyúlik a Piazza Navonától a Pantheonig is.

A pizzák, hát azok nem a mirelit áru rokonai. A jó pizzának az illatát megérzed már több utcával odébb. A jó spagetti pedig (végtelenített egérfarokra emlékeztet) elnyúlik a Piazza Navonától a Pantheonig is. (Én legalábbis megküzdöttem egy szállal, amit a Via Ludovisitől a Cavour hídig cincáltam.)

Mindazonáltal Róma a meglepetések városa is. A múlt egyre-másra életre kel, amiről meg úgy vélnéd, csak szobor, élőlény az, bizony!

Marcicus Aurelius, a híres hadvezér szobra

Legkedvesebb kalandom mégiscsak egy helyi… úrral akadt, aki egy légiós mellett teljesített szolgálatot. Ezek a római katonai maskarába öltözött fickók pirostollas sisakban és amolyan szoknyaszerű, páncélos hacukában, kifényesített sarukban mindenütt róják a forgalmasabb tereket, mert abban bíznak, hogy a turisták, akik szívesen fényképezkednek velük, pottyantanak a fotózásért egy kis pénzt a markukba. (És tényleg pottyantanak.) No, hát egy ilyen lába mellett teljesített szolgálatot az én lovagom, aki, ahogy elkocogtam mellette, egyszer csak hallom, hogy utánam kiált: signorina, bacio, bacio, uno bacio! Mit akar ez a bácsikkal?! – meredtem rá, de ahogy visszanéztem, a szemtelen baciós maciója az ajkára mutogat, hogy csókolnám meg, csak egyszer, csak egyetlen egyszer!

Hah! Sőt, tyű – néztem körül kimelegedve, ez aztán nem vacakol! Micsoda vérbő legények ezek az olaszok, ez meg itt biztos nem véletlenül szolgál katona mellett! Húzódoztam egy kicsit, nem mondom, de olyan kackiás bajsza volt, és olyan viccesen és hangosan udvarolt, hogy… na, mindegy is, nem akarok belemerülni a részletekbe, és ne is nyaggassatok, legyen elég annyi, hogy éppen a Colosseumba igyekeztem, és végül elkísért a bajszos hódoló, ő lett az én csicseróném. Aki valami rosszra gondolna: az idegenvezetőm.

Azon töprengtem, nem unatkoztak-e nagyobb rokonaink a Colosseumban, amikor nem volt előadásnap

Ő mutatta meg azután nem csak ezt az óriási cirkuszt, de az egész Foro Romanót is, ahol istenien lehet az oszlopok között kergetőzni, meg romokra mászni, meg eltűnni a föld alatti járatokban. Aztán felajánlotta, hogy elvisz egy helyre, ahol olyan creppe-et kapok, ami után megnyalom a húsz ujjamat, és még annál is finomabbat, mert az egyik legjobb amico dolgozik ott. Nekem fogalmam sem volt, mi az a creppe, de ha tudtam volna előre, hogy palacsinta van kilátásban, biztosan gyorsabban szedem a lábam. Így csak holtfáradtan ballagtam vissza a központba az oldalán, de az amico tényleg nagyon kedves volt. Abban ugyan nem voltam biztos, hogy legálisan jut ezekhez a creppe-ekhez: amikor a sütöde tulaja épp mással volt elfoglalva, a pultnál dörgölőző amico olyan szédületes sebességgel rántott le néhányat az asztallapról, hogy simán felvehette a versenyt a pizzasütők fürgeségével. De külön asztalt terített nekünk, olasz bort szervírozott (nem kevésbé gyorsan térült-fordult vele), és egy óra múlva duettben énekelték nekem, hogy O sole miiiijjjjóóóóó!

Mily jó, mily jó… Erről homályosan eszembe jutottak Bogumil úr intelmei, tulajdonképpen az összes veszélyfaktort kimerítettem, méláztam el, mi több, benne dagonyázom az erkölcsi csapdákban – de ha egyszer olyan jól érzem magam, olyan jól, olyan jól… de itt már végképp elmosódott minden, valami édes álom nehezedett a szememre, és már csak a Fontana del Pianto táncoló vízcseppjeit láttam a távolban elmosódni…

Huhh, egész álmos lettem most is. Szíveim, folytatom legközelebb. Bacio addig is!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.