Elmondom hát végre. A Sötét Yukhoz át kellett zarándokolnom Buda másik felére, úgyhogy mire odaértem, izgulni sem maradt erőm. Nagy szuszogva lebattyogtam a lépcsőn, aminek az alján két ajtónálló engedte be az érdeklődőket a nevéhez teljesen hű pinceklubba.
Odabent plakátok hirdették a különféle programokat, Vasárnapi Macskazene, Fülpiszkálók fesztiválja meg hasonlók, na és kint volt a mostani előadók névsora.
A színpadon már zajlott is egy műsor, a fesztiválprogramhoz képest elég rendhagyó felállással: a doboson meg az énekesen kívül csak vonósok húzták a nótát, bőgővel, csellóval, hegedűvel, és az volt az érdekes, hogy a jól megtermett hímek egytől-egyig, hát, hogy is mondjam, hm… szép, hosszú, ívesen hajló adottságaikat hasznosították vonóként.
Mondhatom, nem sűrűn fordul elő, hogy fülig szaladjon a szája, mikor észrevesz, de most ez történt. Csudára izgult, úgy tipródott ott, mint egy maszületett bárány.
– A Bakfark kvintett – biccentett feléjük a jegyszedő, aki látta, hogy elámultam, de mielőtt megköszönhettem volna a tájékoztatást, meg is láttam Szergejt az előtérben. Mondhatom, nem sűrűn fordul elő, hogy fülig szaladjon a szája, mikor észrevesz, de most ez történt. Csudára izgult, úgy tipródott ott, mint egy maszületett bárány. Mikor mellé értem, úgy tettem, mintha észre sem venném a zavarát, de közben persze rajta tartottam a fél szemem, és láttam, hogy mozog a szája – talán hangol, vagy a szöveget gyakorolja? Mindenesetre jó volt látni a nagyszájú kolosszust így berezelve, legszívesebben jól megszorongattam volna, de hát leteremtett volna érte, az biztos. Helyette hizlaltam egy kicsit a máját, hadd kapjon szárnyra az önbizalma.
– Ti lesztek itt a legjobbak, meglátod. Csak ereszd ki a hangod, hadd szóljon!
– Ja, tudom – motyogott krákogva, ahogy szokott, aztán rám sandított és azt mondta halkan: – jó, hogy eljöttél.
Hát, szíveim, én elaléltam, annyit mondhatok. Szergejnek nem kenyere a bókok osztogatása, így hát sejthetitek, mennyire örültem a vallomásnak. Meg is szorítottam a mancsát, mielőtt elvonult volna hangolni a többiekkel. Mielőtt színpadra léptek a Cats from Hell-lel, leültem a büfében a pamlagra, ahol rögtön leszólított egy kissé csapzott külsejű, ám kedves tekintetű kan.
– Egyedül betérsz egy efféle helyre, cicus? – méregetett huncutul, és felajánlotta, hogy rendel egy pohár jó hideg tejet.
– Igazából miattuk jöttem – böktem a fejemmel szerényen a színpad felé, ahol Szergejék már nagy szakértelemmel gerjesztették a hangládákat, és nagyon fontosnak hangzó szavakkal dobálóztak.
– Ohó, hát érdekeltség, az más! – bólogatott megértően a kedves tekintetű, mint aki ismeri a dörgést, és talán tényleg ismerte, mert megjegyezte, hogy a Céefhá, az aztán kemény, büszke lehetek rájuk, de ők is rám, hogy a kedvükért idemerészkedtem.
Mintegy varázsütésre, a következő pillanatban máris a húrokba csaptak, én meg előrenyomakodtam az első sorba, amennyire én nyomakodni tudok, de teljesen elfelejtettem, hogy csápolni is kell, mert annyira izgultam, hogy a nagy melák nehogy elfelejtse nekem a szöveget, vagy valami olyasmit csináljon, amit nem kéne, tudomisén, mi jut eszébe, vagy mi nem, így hát csak meresztettem a szemem fölfelé a színpadra, tátva maradt a szám, a fülem az őrült zajtól bedugult az első pillanatban, és így álltam megkövülve nem is tudom meddig. Aztán egyszer csak bevillant Mici, hogy mit fogok neki így mesélni, mégiscsak tombolnom kellene, juszt is tombolni fogok, hogy elmondhassam neki, hogy a barátnője semmitől sem ijed meg, hanem vad táncokat lejt önfeledten egy sereg mértéktelenül szórakozó bak között, hajaj, de még milyen bátran vállalja, amit kell! És onnantól aztán odatettem magam rendesen, igaz, hogy már csak két nóta volt hátra, de azok alatt én voltam a fő rajongó, és még kiabáltam is, ahogy a torkomon kifért, rekedtre rikoltoztam magam.
Tyű, a mindenségit – törölgettem a homlokom, amikor a ráadás utáni ráadás is lement, aztán kicammogtam az előtérbe, ahol a zenészek már kint kvaterkáztak egy halom üveg között. Már Szergej is ott volt, hozzá hasonló méretű macsók gyűrűjében iszogatott, és nyoma sem látszott rajta a kezdeti izgalomnak, sőt… Én menni készültem, és azon elmélkedtem, szóljak-e neki, vagy sem, de abba a gyűrűbe valahogy lehetetlen volt betörni. Így hát csak a háta mögé férkőztem, és a fülébe súgtam, milyen jó volt.
Csak a fejét fordította hátra, „komolyan? Kösz, bébi!”, rikkantotta, és búcsúzásképp vidáman hátbavert, amitől köhögnöm kellett, ő meg már vissza is fordult a cimboráihoz.
– Hát, akkor… – köhintettem még egyet, de ezt már nem hallotta meg, úgyhogy szépen felbattyogtam a lépcsőn, amin idefelé lejöttem, és megindultam a kijárat felé. Odakint úgy facsarni kezdte az orrom a hideg, hogy teliszökött tőle könnyel a szemem, és valami szúrós is lehetett a levegőben, mert csak szipákoltam veszettül, és sehogy sem állt el a könnyezés. Ahogy dideregve sétáltam kifelé, egyszer csak megszólított egy hang:
– Egyedül fogsz hazamenni?
A csapzott volt, aki tejet akart rendelni.
– Jácint vagyok – mutatkozott be aztán dzsentlmenhez illően, és felajánlotta a kíséretét. Nem tudtam nemet mondani. Ha van kedves illatom, hát a tavaszi lila jácinté mindenek előtt. Egy Jácint biztos helyreteszi az orrom meg a szemem, mert még mindig mintha ezer tüske szurkált volna belülről, úgy dőltek a könnyeim.