fotó: Rolo Tomassi flickr.com
Január elején a természet szűkmarkúan mérte az áhított napfényt. Nagyon korán besötétedett, ahogy az télen megszokott. A dombon álló ősi kastély komor falai félelmetesen nyúltak az égbolt felé. Versenyeztek az udvart körülölelő magas fenyőfákkal. Feltámadt a hideg szél. A hold fogyatkozó, keskeny sarlója épp csak egy ezüst sávot húzott a tiszteletet parancsoló, nehéz, kopogtatós ajtó elé.
A baloldali szárnyban, az emeleten két, íves ablak világított sárgán, jelezve, hogy az épületben tartózkodik valaki.
A vándor, aki valójában jól ismerte a járást, prémes sapkáját szeméig húzta, és türelmesen várakozott földig érő bundájában a fa takarásában, a hóban. Korán érkezett. Vállán lógó táskájába belenyúlt, elemlámpáját ellenőrizte…
