Néhány szívemnek kedves olvasóm emlékeztetett (bár, az igazat megvallva, mindannyian azok vagytok), hogy még tartozom a beszámolómmal a múltkori haditanácsunkról: hogyan szabadítsuk ki Henit az aranykalitkából.
Szóval emlékeztek rá, Mentsük meg Henit a Gellérthegyről! – írtam nem is olyan régen.S hogy hogyan? Nem is kellett olyan sokat gondolkodnunk, hiszen miután Micivel és Szidivel eljöttünk tőle az első látogatásunkat követően, és kissé kókadtan kocogtunk hazafelé, Mici fejéből már ki is pattant az isteni szikra – legalábbis szerinte az volt. De mikor összeültünk nála a tejecskézőjében egy-egy finom, habos, fahéjas milk-shake-re, és előadta az ötletet, nekem korántsem tűnt olyan rózsás elképzelésnek.
– Ismeritek a kedves idős hölgyet a Garas utcai öreg kastélyból? – kérdezte Mici, de csak nagyjából sejtettük, melyik házról beszél. Egy elég romos, régi villa jutott eszembe, kastélynak egyáltalán nem nevezném, de Mici szeret túlozni. – Nos, tudom róla, hogy nagy barátja a mi fajtánknak. Állítólag életében befogadott már vagy ötvenet hontalanná lett távoli rokonainkból.
– Hontalanok? Befogadott?? De hát akkor az egy menhely! – bökte ki Szidi, és a feje búbjáig húzta fel a szemét a döbbenettől.
– Ugyan már, Szidónia, túlérzékeny vagy – tette helyre Mici. – Épp megfelelő hely lenne Heninek, ha…
Ettől már nekem is megakadt a milk-shake a torkomon, és ijedten prüszköltem ki, fehér tejjel bepermetezve magam körül mindent. Egy csepp ott himbált Szidi szemöldökén, de észre sem vette, mert még mindig szobor mereven ült tágra nyílt szemmel.
– Gusztustalan vagy – ingatta Mici a fejét felém, én meg egyre a tejcseppet lestem Szidi szemöldökén. – Állítólag jobb ellátásban van részük az ott élőknek, mint némelyikünknek, aki saját házat, lakást tudhat a háta mögött – folytatta vehemensen Mici.
Magam elé képzeltem Henit, aki reggelenként eljárt a Vasasba futóedzeni a rózsaszín lábszárvédőjében – , szóval, hogy Heni elvegyüljön holmi befogadott ágrólszakadtakkal egy menhelyen…!
Nem tudom, engem valahogy nem győzött meg, különösen, hogy magam elé képzeltem Henit, aki reggelenként eljárt a Vasasba futóedzeni a rózsaszín lábszárvédőjében – Mici kötötte neki egyszer ajándékba, miután pusztán unaloműzésből felfejtett egy kézikötésű, puha ágytakarót, amin sziesztázni szokott, és nem tudott mit kezdeni a húsz méteres fonálgombolyaggal –, szóval, hogy Heni elvegyüljön holmi befogadott ágrólszakadtakkal egy menhelyen…! Még ha mi itt lennénk is neki, és visszatérhetne a szeretett környékre, azért az egyáltalán nem mindegy, hol hajtja a fejét álomra a magunkfajta.
Mielőtt Mici hevesen duzzogni kezdett volna, hogy nem lelkesedünk az elgondolásáért, úgy döntöttünk, elmegyünk együtt a helyszínre, és körbeszimatolunk, hogy legalább közelebbről szemügyre vehessünk, miféle hely is az.
A ház csakugyan az volt, amelyikre gondoltam, egy ősfákkal benőtt telek hátulján magasodott, és nem volt épp bizalomgerjesztő látvány. Valahogy olyan sötét volt minden. Na és a szag…! Engem az bántott legjobban. Egy tömegszállás lehet odabent, semmi kétség.
Folytatás →
