Kétlépésenként sétálunk. Az első lépésben távolról látom Őt, Magunkat, a Világot. A második lépés után már belül vagyok. Innen látok kifelé.
A novella egy változata megjelent A SZÍV KUTYÁJA című, Forgács Zsuzsa Bruria által szerkesztett kötetben, 2010-ben, a Jaffa Kiadónál.
Apád jampec volt – mondta anyám. Most dicsekszik vagy panaszkodik? Ilyen vastag hajtóka volt a nadrágján – négy ujjával mutatja, milyen vastag. És ilyen keskeny volt a szára! – kézzel-lábbal mutogatja, hogy megfelelően elképesszen: apám nadrágja negyven centi széles volt combnál, és húszra szűkült bokában. Felhajtóval. Tehát ez teszi a jampecet.
Apám jampec volt. Ha emlékeimben újraidézem az arcát, a szájszögletében megjelenő hamiskás, gazemberes rókamosoly a legjellemzőbb rá, ami mögött éppúgy volt kisfiús bizonytalanság, mint hódító férfiasság – mindkettő végzetes minden nőneműre nézve. Simogató nézésű volt a szeme, ártatlan-barna, az élesen rajzolt, férfias sasorr pedig külön életet élt az arcában: meg kellett neki felelni. Elfedte a kisfiússágot, a bizonytalanságot és felülírta a bohémságot. Komoly orr volt. Nézegettem a tükörben a sajátomat, gyanakodva, hogy egyszer nekem is akkora a lesz – szerencsére anyám méreténél megállt a növekedésben. Ezen és a nemi jellegeken kívül apámra ütök.
Nagyapád mondta rá: jampec – ebből már értem, miért imponált anyámnak. Jampec az alföldi kisvárosban. Ötvenes évek, dauerolt haj, darázsderék és jó házból való hajadonok. A pesti ügyvéd fiatalembernek valóságos leányvásár, eldorádó. „Minden legény fogja ki a magáét” – ő ki is kapta a legszebb tizennyolc évest, akivel aztán nem is eresztették többé egymást.
Nagyapám mondta rá: jampec. Az ötvenes évek csuda egy világ lehetett, hiszen a háború utáni szabadságérzés eufóriája olyan szorosan fonódott össze a készülődő önkényuralom megszorításival, hogy ifjú ember azon nemigen igazodhatott ki. Csak azt érezték, hogy nagyon élni akarnak. Úgy látszott, már lehet. Nincs ágyú, pince, katonák, lövések, halottak. Élet van – hitték. És úgy is próbáltak viselkedni. Életszerűen. Divatozni, pénzt keresni, nőzni. Apa ezt mind akarta. Mind csinálta. De bohémságában kispolgár volt, s csak kispolgárian volt bohém. Az első erős késztetés – anyám szépsége. Az első erős akarat – anyám akarata – igába hajtotta. Ez ellen aztán szinte élethossziglan berzenkedett. Csak titokban merte élvezni.
Ki nem eresztett kit? A lány abban a kisvárosban nőtt, családjának romantikus, szerelmi történetei kísértik. A férfi a megtestesült nagyvilág – a többi lánynak, akik meg akarták szerezni. Ennek az egynek meg a szerelem volt – sose tudta őt elhagyni, amikor már százszor kiérdemelte, akkor sem. Ki fogta meg, ki tartotta a másikat? Hol dőlt el, hogy majd így lesz, hogy a halálos ágyig tart.
Ki nem eresztett kit? Még mindig nem világos, hogy ez-e a jó stratégia: mindent odaadni, ezért cserébe mindent várni, és amikor nem kapod meg… mert nem kapod meg. Ha mindent vársz, szükségszerűen sokkal kevesebbet kapsz – csakhogy várhatsz-e kevesebbet, jobban jársz-e akkor? Mert akkor annál is kevesebbet kapsz. A kevesebbnél kevesebbet. Vagyis semmit.
Ezért hát maradjunk a mindennél. Ezt várta tőle a nő. A felesége. Az anyám. Hogy mit kapott? A szerelem életre szóló emlékét.
Folytatás →