I.

Elengedtek.
Ülök a fekete kövön, az óceán röhög az arcomba.
A fekete köveket fekete homok csiszolja, víz fényezi. Az emberek totemoszlopokat építenek kövekből, itt hagynak egy darabot magukból. Nincs két egyforma kő. Nincs két egyforma oszlop. Az óceán felől érkező szél hiába igyekszik, a totemoszlopok állnak meredten. A köveket nem köti habarcs, csak az erő feszíti össze.

fotó: Kris Williams, flickr.com

Elengedtek. Egyedül vagyok. Erőt gyűjtök a fekete kövekből, bátorságot a széltől. Hagyom, hogy fényezzen az óceán, csiszoljon a fekete homok.
Tavaly együtt raktuk a köveket egymásra. Megfogadtuk, visszajövünk. Egyedül ülök a kőrengeteg közepében.
Elengedtél.

Indulok lefele a köveken, csúszok, botladozok egyre mélyebbre. Az óceán hirtelen csap a talpamba.
Halottak napja van. Anyunak gyújtottam mécsest. A halottaimnak gyújtottam mécsest. Kerestem kicsiny, kedves köveket: kavicsokat. Fénylő feketét, fakó fehéret. Körbeépítettem a lángot, elrejtettem. A kavicsok között láttam a lángot.
Elengedtek.
Dédike, Gábor papa, Mamika, Gizi mamáék, Apáim, és végül Anya is. Legjobban ő hiányzik. Nem tudtam, hogy egyre fájdalmasabb a gyász, ahogy haladunk. Nem tudtam, hogy ennyire szeretem az anyámat. Sírok a nevető óceánnak.
Mögöttem, a kövek között szerelmespár ölelkezik.
Szürke színűvé változik az ég, az óceán is hozzászelídül. Itt az idő, megkapaszkodni a kőben, mászni egyre feljebb.
Elengedtek.
Indulok.
2016.