Akkor fogadott a bizalmába, amikor rátaláltam egy tőlünk néhány utcányira burjánzó aranyeső-bokor tövén. Valami csúnya lábsérülést szenvedett, és annyi ereje sem maradt, hogy hazavonszolja magát. Alaposan megijesztett: szemlátomást már akkor sem volt épp fiatal, és ugyancsak elhagyta az ereje. Ott maradtam mellette végig a lábadozása idején, gondoskodtam az élelméről és a lehetséges kényelméről, s amikor már látszott, hogy jobban van, megjött a mesélőkedve is. Egészen megdöbbentem, amikor kiderült, hogy Bogumil úr egy igazi matuzsálem. Mindent tud a környékünk múltjáról, s mivel ősei is itt nőttek fel, még a több nemzedékkel ezelőtti történelemről is pontos információi vannak. Ráadásul egy világfi. A családja több ága is külföldi kapcsolatokkal büszkélkedhet, mi több: nevét is ennek köszönheti.

Ez az ember nagy történetmesélő, és ettől lett olyan nevezetes világszerte.

Valamely felmenője állítólag egy híres-neves csehországi úriember környezetében éldegélt, aki igen-igen kedveli a magunkfajtákat, Bogumil úr rokonaiból egész kolónia él körülötte. Ez az ember nagy történetmesélő, és ettől lett olyan nevezetes világszerte. Meggyőződésem, hogy Bogumil úrra is így ragadhatott valahogy e tehetség, mert amikor ő mesél valamiről, egészen megfeledkezem az idő múlásáról is.

De ez még semmi. Gyanítom az öregúrról, hogy egykor nagy kujon lehetett. Bár a szemhéja már kissé leereszkedett, a tekintete csillogása nem olyan vakító, mint egy fiatal macsónak, a bundája csöppet fénytelenebb és lassabb is a mozgása, de mégis: a tartása egy vérbeli gentlemané.

Azt mondják, a dohányfélét sem veti meg, olykor szivarhoz is hozzájut, és el is tudom képzelni: háztatásuk nem hétköznapi életvitelről árulkodik. (Már csak onnan is sejthető, hogy Bogumil úr bundájából mindig egy kis levendulával kevert szivarillat árad, ő úgy mondja: Macanudo.) Bogumil úr szívesen nyugtatja rajtam a tekintetét, azt mondja, kedves lényem, fiatalságom és formás alakom tengerentúlra szakadt egyik unokájára emlékezteti, Cilire (akinek a nevét óceánon túlon Kájlinak ejtik). Én azért látom a huncutságot Bogumil úr tekintetében, hogy nem csak az unokáján jár az esze, amikor egy kicsit megcsavargatom az orra előtt elgémberedett derekam, vagy fényesítgetem a bundám.

Bogumil úr szívesen nyugtatja rajtam a tekintetét, azt mondja,  tengerentúlra szakadt egyik unokájára, Cilire emlékeztetem

E mostani látogatásomkor már jócskán vége volt a kánikulának, de a nap olyan kellemesen odasütött idős barátom kedvenc tartózkodási helyére, egy kerti diófa alá állított nádból font karosszékre, hogy hellyel kínált maga mellett, és mindketten átadtuk magunkat a napfürdőzésnek. Az arcunkat a diófa levelei között bőven áramló sugarak felé fordítottuk, s így hunyorogva dorombolgattunk a fényben.

Aztán Bogumil úr megköszörülte a torkát (rekedtes már a hangja, s ezért többnyire torokköszörüléssel kezdi a mondandóját), s így szólt: Az őszi nap sokkal csendesebb, mint a nyáron tomboló. Megfontoltabb, finomabb, nem ront ajtóstul a házba. Nem kerget be vadul az árnyékba, a bokrok alá, nem fitogtatja az erejét, s a tiéd sem szívja ki, inkább ad még magából. Tudja, hogy nem haragszol már rá, és eljön az idő, mikor még nagy szükséged lehet rá. Simogat, míg csak hazaérsz, otthagyja rajtad az illatát. Fogytán az ereje, de ha megbecsülöd, kitart még sokáig. Aztán úgy fogy el, hogy észre sem veszed. Egy kicsi fénysugár marad csak belőle az ablakrésben, aztán felfalja azt is a tél hidege.

Az őszi nap simogat, míg csak hazaérsz, otthagyja rajtad az illatát. Fogytán az ereje, de ha megbecsülöd, kitart még sokáig

Még soha nem gondolkodtam ezen korábban, de amit Bogumil az őszi napról mondott, olyan igaz volt, és ezúttal olyan komolyan beszélt, hogy úgy éreztem, ezt meg kell majd osztanom Micivel. Közben lejjebb is szállt a nap (egy-két hete sokkal hamarabb nyugszik már), így hát elköszöntem öreg barátomtól, aki szeretettel engedett utamra, s csak annyit hallottam, ahogy távolodva szedtem a lábaim: „Őrületes, ahogy riszál.”