Bogumil bezzeg ismeri a nőket!

Fehér CicaMa elszaladtam meglátogatni Bogumil urat, mert Henriett, aki szegről-végről rokona, arról számolt be, hogy nincs jól öreg barátom. Kínozza a köszvény, fájnak a lábai, és nagyon sokat prüszköl.

Körülnéztem a kertben, mit vihetnék neki gyógyírként, de az igazán jó orvosságok még nem bújtak ki a földből – se az ökörfarkkóró, se a zsázsa, se a kakukkfű. Találtam viszont egy kis lósóskát, borostyánból meg bőven van a környéken, így hát felnyaláboltam, amennyit csak tudtam, és átkocogtam vele az Ezredes utcába. Olyan pompás tavaszillatot éreztem útközben, hogy innentől kezdve már nem csalhat meg a szimatom: vége a télnek! Szemközt a Kis-Svábhegy egy-egy foltja már szinte át is váltott szürkéről zöldre, csak a rigófüttyöt hiányoltam még hozzá.
Bogumil úrhoz érve bezörögtem az ablakon, ott, ahol tudtam, hogy üldögélni szokott: a belső párkánynál. Most nem volt ott, de a kopogásra hamarosan megjelent, és befelé integetett. Ez azt jelentette, mehetek bátran. (Nem mindig alkalmas a látogatás, a háziak kényes népek, és nem kedvelik a bejelentés nélküli látogatókat.) De most távol voltak, és mi nyugodtan kibeszélgethettük magunkat.

Henriett elfecseghette, hogy jövök, mert Bogumil úrnak úgy ki volt fényesítve a pofaszakálla és a bajsza, és olyan szépen rendbe volt rakva teljes arcszőrzete, hogy nem volt kérdés: látogatóra készült. Azt is tudtam, hogy miattam glancolja ki ennyire magát, mert bár erősen adott a megjelenésére, de a bajuszvixolás nem dukált akárkinek. Mindazonáltal, tényleg gyengélkedett. Azért nem találtam a megszokott helyén sem, mert már inkább a kényelmesebb díványt választja a pihenéshez, s most még ez a szép napsütés sem csábította ki a kertbe, a kedvenc karosszékébe. Felajánlottam neki, hogy elkészítem a főzeteket, mert igen rekedt volt, de azt mondta, inkább maradjak végre nyugton és meséljek, mert kevés hír jut el hozzá mostanában.
Hát, én elmeséltem a múltkori kalamajkát, hogy egyszerre jutottam eszébe az összes pernahajdernek, akik képesek voltak ott zsinatolni a ház előtt.
– Én nem csodálom – kacsintott Bogumil úr azzal a szemével, amivel egy kicsit jobban látott –, nekem is ott lett volna a helyem.
Ezen nevetnem kellett, mert ha nagy kujon volt is fiatalkorában, és nekem még most is folyton udvarol, de csak tréfából teszi, és nehéz volna elképzelni ilyen megvadult macsótársaságban.

– Ne nevess, amíg nem tudod, kivel ülsz szemben – húzta fel a szemöldökét Bogumil úr, és hosszas torokköszörülés után belekezdett egy történetbe. (És én pont ezekért szeretek annyira nála lenni!)
– Ifjúkoromban lakott a közelben egy csodálatos művésznő, Mirike. Miranda volt a teljes neve, de ezt nem szerette, és mindenki Mirikének szólította. Műkedvelő színésznő volt, maga tanulta ki a mesterséget; istenadta tehetségként nem kerülhette el a sorsát. Társulathoz sem csatlakozott, kizárólag önálló esteket adott: énekelt, táncolt, szavalt, áriázott – ha tudtuk, hogy fellép, zsúfolásig telt a raktárban berendezett színház, és nem csak a környékbeliek tolongtak, de még két kerülettel odébbról is érkeztek. Főleg hímközönsége volt, abból is vagy ötven megveszekedett rajongó: Mirike megbabonázta a népet.

Főleg hímközönsége volt, abból is vagy ötven megveszekedett rajongó: Mirike megbabonázta a népet.

Ha nem vigyázott volna rá néhány önkéntes gardedám, szétszedték volna a fellépései után. Mirike, drága művésznő, csak egy mosolyt! Csak egy kis karmolást, fülharapintást, nyalintást! – ezt a rámenősebbek kérték. A pimaszabbak faroksimogatást akartak. Mirikének különösen teliholdkor volt pompás a hangja, csak kiengedte, és a csillagokig hasítottak az áriái. Nem tudom, hány tucat udvarlója volt. A szerenádok mindennaposak voltak a kertjében, volt, hogy egymást próbálta túlharsogni három banda, miközben Mirike békésen szundikált öt házzal odébb a meleg szobában, amit a barátnője rendelkezésére bocsátott. Hát, én nem álltam be a sorba, ezek nekem nem vetélytársak, gondoltam. Nem virágokat küldözgettem Mirikének, mint a többi esdeklő, hanem segítséget kértem egy hentesüzlet alagsorában albérletező barátomtól, és pármai sonkát meg erdélyi szalonnát csempésztem Miranda ablakába. Amikor a többiek nemlétező tehetségüket próbálták csillogtatni előtte, én elintéztem egy rokonomon keresztül, hogy Mirikét taxin vigyék el Carussina művésznő vendégjátékára. Amikor az utcájukban elromlott a világítás, a teljes sötétségben vártam meg, némán kaptam a karomba és cipeltem hazáig egyetlen szó nélkül. Kapiskálod már…? Ő is megsejdítette egy idő után, hogy ugyanazon jótevővel van dolga. Amikor már fél éve csigáztam, és szinte ő hajkurászott engem, ismeretlenül, egy nyári éjen teljes pompámban előléptem a homályból. Mondanom sem kell, snájdig legény voltam. Mirike szinte ájultan omlott a karjaimba, el sem akart engedni. Ehhez persze rengeteg türelem és fantázia kellett. Rengeteg. Pont ez nincs ezeknek a mai macsókáknak… Törtetnek és fantáziátlanok – sóhajtott fel Bogumil úr, és láttam, hogy a jó szeme sarkából engem figyel és lesi a hatást.
„A mindenit – gondoltam –, féltékeny lett az öreg és most kampányol.” Hogy megenyhüljön, a legőszintébben megvallottam neki, amit már régóta meg kellett volna: soha nem találkoztam még ilyen fess és ilyen szórakoztató macsóval.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.