Külön szerencse volt, hogy Mici az oldalépületben lábadozott, nem a nagy házban, pedig ott is van egy hatalmas süppedős fotel, ami neki van fenntartva, a fűtés is jobb, és a vacsorája is még egészen melegen kerül elé, nem hűl ki egy cseppet sem, mire a tányérjába ér. De gyógyulni jobban szeret a kisházban, azt mondja, ilyenkor magányra vágyik (engem kivéve!). Ráadásul a háziak az utóbbi hetekben egyfolytában sütőtököt sütnek, aminek az illatától Mici a világból is ki tudna futni (megértem). Így aztán nem kell futnia sehová, a kisház nyugalma csak az övé.

Rengeteget beszélgettünk, és felelevenítettük a barátságunk kezdetét is, mert új év van, és ha új év, akkor biztos, hogy öregebbek lettünk valamivel.

– Te Mici, lehet, hogy egyszer mi is úgy megöregszünk, mint Bogumil úr? – kérdeztem, mert amikor tél van, ez valahogy mindig jobban foglalkoztat. – Mostanában már ki se mozdul, egész nap elvan az ablakpárnán, onnan figyeli a világot. Ha bezörgetek, már sétálni se nagyon jön ki.
– Biztos a hideg miatt – állapította meg Mici, aki sokkal kevesebbet rágódott ilyesmiken. – Ha tehetném, én se dugnám ki az orrom tavaszig.
– De mi lesz, ha már olyan öreg lesz, hogy segítségre szorul?
– Átköltöztethetjük ide, itt is megkaphat mindent – közölte Mici, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Mondom, sose rágódik, inkább cselekszik. És ha cselekedni kell, akkor nem is gondol arra, hogy neki származik-e valami jó abból. Mi például úgy ismertük meg egymást, hogy amikor engem ideköltöztettek, a macskakonzerv alakú szálloda fölötti utcába, már a második éjszaka felfedezőútra indultam. Elég tapasztalatlan voltam még, nemcsak a tájékozódásban, hanem az életben is. Fogalmam sem volt egy idő után, merre kóválygok, de kikötöttem valami piros színű vasútnál, ami eszeveszetten kattogott, és a sötétben kis híján bezuhantam az árokba, ahol a vasút haladt. (Mint később kiderült, a Fogaskerekű végállomásáig bóklásztam el.) Olyan pánikba estem, hogy nekidőltem egy oszlopnak a vasútárok végénél, és csak lihegni bírtam, mintha körbefutottam volna a földet.

Ekkor bukkant fel Mici. Ő szólított le a peronon, valószínűleg látta a kétségbeesett ábrázatom. Elmondtam neki, hogy eltévedtem, és nem találok vissza az utcámba, mire karon fogott, és megindultunk a jó irányba.

– Ott lakom egy ugrásra tőled – fecsegett vidáman, és amíg hazaértünk, elmondta, mit kell tudnom a környékről. Például, hogy igaz, hogy az éjszakai séta nagyon csábító, de errefelé finom népek laknak, csak a kétesebb alakok bóklásznak éjjel, meg legfeljebb a holdkóros Celesztina néni, úgyhogy én inkább csak aludjak ilyenkor, és nappalra időzítsem a felfedezőutakat. Elmesélte Pongrácot, a környék Tarzanját, meg azokat, akik teszik neki a szépet, meg Szidit és Henriettet, és azt is, hogy neki magának milyen vállalkozási tervei vannak. Én csak ámulva hallgattam, mennyit tud, holott, mint kiderült, csak egy-két évvel előzött meg engem az ideköltözésben. De megnyugtatott, hogy pár hét múlva én legalább ilyen jól informált leszek. Amikor elpanaszoltam neki, hogy már első nap összesereglett az ajtóm közelébe egy rakás idegen arc, és nem túl barátságosan figyelték, mikor-miért jövök ki-be, legyintett egyet. „Ó, a kíváncsi szomszédok! Csak kóstolgatnak, ne törődj velük. Egy kicsit… feltűnő vagy. Úgy értem, túl szép a szemnek. Kecses és csillogó” – mondta Mici akkor éjjel, aztán elbúcsúzott, és megígérte, hogy másnap értem jön, hogy megmutassa, hol lakik.
Hát, így kezdődött a mi barátságunk. Azt hiszem, akkor ő öntött lelket belém. És először örültem annak, hogy úgy nézek ki, ahogy.

Miután megtejecskéztünk, aztán még egyszer megtejecskéztünk a betegségre való tekintettel, Mici elszenderedett, én jól betakartam, aztán úgy elcsábultam egy kis szundításra, hogy arra ébredtem, már harmadik napja tanyázom nála.