A torontói filmfesztiválon lézengtünk épp gyermekem leendő apjával, L-lel, a múlt század vége felé. Már eleve úgy kerültünk oda, hogy mindenféle hivatalos háttértámogatás – intézmény – nélkül akkreditáltattuk magunkat a fesztiválra. Csak úgy odasétáltunk a recepciós pulthoz, én a magyar újságíró-igazolványomat lobogtattam, ő meg a Columbia Egyetem óraadó tanári igazolványát. Mivel érveltünk, hogyan, miért, nem rémlik, de végül adtak egy kitűzhető névtáblát, amivel ingyen lehetett bemenni az összes vetítésre. Szállást egy unatkozó idős hölgynél találtunk, aki hirdetésben ajánlott fel ingyen szobát fiataloknak. Csalódnia kellett: keveset társalogtunk, a fesztiválon lógtunk, ha meg hazaértünk, akkor a nekünk kijelölt szobában a test ezer nyelvén való beszédet gyakoroltuk. A kedvenc beszédünket.

Fontos és csinos hölgyek és urak szálltak ki kocsikból és mentek befelé.

Most viszont ott álltunk vacsora nélkül, pénz nélkül, és sóvárogva néztük a fényes bálterem ajtónállókkal őrzött bejáratát, oda nem szólt a belépő. Szuperelegáns parti zajlott bent illusztris vendégeknek, fontos és csinos hölgyek és urak szálltak ki kocsikból és mentek befelé. Nem épp az ő társaságukra vágytunk, és nem is a gazdagság levegőjére, amit – két meggyőződéses plebejus – mélyen megvetettünk. Csak egyszerűen éhesek voltunk.

Ekkor odalépett hozzánk egy kedves arcú, jól öltözött nő, és azt kérdezte, szeretnénk-e bemenni, mert van két fölösleges jegye, és olyan helyes pár vagyunk, hogy szívesen odaadná. Zavartan egymásra néztünk, mire ő elmosolyodott és a kezünkbe nyomta a jegyeket.

Beláthatatlanul hatalmas terem volt, rengeteg asztallal, és rajtuk a világ összes létező ételével és italával. Saláták, sültek, köretek, sajtok, kenyérfélék, édes és sós sütemények, gyümölcsök, tengeri csudák, rák és kaviár, ropogtatnivalók, meg rengeteg olyasmi, amit még csak nem is ismertünk. Közben pincérek járkáltak tálcákkal, azokon csillogó borospoharakkal vagy különleges, ínycsiklandozó falatkákkal, és szüntelenül kínálgattak. Az italos asztaloknál válogatott üdítők és szeszek, amelyekből készséges mosollyal szolgáltak ki bármit, amit kértünk, annyiszor, ahányszor akartuk. Belecseppentünk a valószínűtlen jóba.

Módszeresen végigettük az egész partit. Én a sajtokkal és koktélokkal kezdtem, tengeri herkentyűkkel folytattam, köreteket alig, hogy minél több exkluzív íznek maradjon hely a gyomromban. Dugig jóllaktunk, L. pár percre eltűnt, én kómásan bolyongtam tovább a teremben. Az egyik sarokban egy nagy, fehér terítős asztalhoz értem, rajta jégkásával teli óriási tálca, azon meg… egy nagy kupac szürkés, göcsörtös, félökölnyi kődarab. Vagy valami, ami annak látszott. Amíg csak az asztal mögött ugráló, izgatottan vigyorgó pincér fel nem kapta, és egy fura szerszámmal ki nem nyitotta az egyiket. Halványsárga, nyálkás, puha, szinte lüktető húsdarab volt benne, olyan, mint egy kicsike szív. A pincér citromot csepegtetett rá, és odatette egy nő tányérjára, aki cuppogva beszippantotta, és utána még vagy fél tucatot. Ez volt az osztrigapult. A mindent felülmúló, habzsoló emberi mohóság jelképe, a gátlástalan gazdagságé, amelynek morzsáiból épp mi is részesültünk.

Halványsárga, nyálkás, puha, szinte lüktető húsdarab volt benne, olyan, mint egy kicsike szív.

Nem, nem ettem osztrigát. A sok kicsi, nyirkos szív látványa meghaladta hedonisztikus határaimat. És különben is, L. előkerült, és a fülembe súgta, hogy talált egy „helyet”. A „hely” egy méternyi széles oszlopszerűség volt a teremnek szinte a közepén, rajta egy ajtóval, ahová tévedésből nyitott be. Odabent nem volt semmi, egyáltalán semmi, csak csupasz falak, még kallantyú sem az ajtón. El nem tudtuk képzelni, miféle célt szolgálhat a szekrény méretű, csupasz fülke a bálterem közepén – talán harisnyaigazításra való? Mi mindenesetre találtunk neki feladatot, ott, a nyüzsgő, dőzsölő tömeg kellős közepén, és bent voltunk egynéhány lázas percekig, a rajtakapatás izgalmától fűtve. Aztán előkászálódtunk, némileg ziláltan, és elégedetten hazamentünk. Ezt már nem lehetett fokozni. Úgy éreztük, hogy kellőképp kifejeztük megvetésünket a gazdagok világa iránt. Még nem volt egészen világos számunkra, hogy ha az ember megveti a pénzt, akkor a pénz is megveti őt, amint azt az élet be is bizonyította. De mindegy. Ez volt az est fénypontja, nem az osztrigapult. Csak hát mégse adhattam azt a címet ennek a kis kalandnak, hogy…. mit is?