Salto mortale

Fehér Cica Inogtam az ágon. Azon a szerencsétlen bodzaágon, amin fennragadtam. A bodzát persze túl vékonyra tervezték ahhoz, hogy kényelmesen el lehessen rajta üldögélni, vagy hogy stabilan megkapaszkodhattam volna benne a lemászásnál. Eszembe jutott anyukám intelme, aki mindig azt mondogatta, használjam a karmom, de itt nem is volt hova még csak támaszkodni sem, olyan nyurgák voltak az ágak.

Celesztina néni odalent sopánkodott, Zsül le-föl járkált, és szemmel láthatóan a háta közepére kívánta az egész helyzetet.
– Hát másszon már fel érte, Gyula! – rendelkezett Celesztina méltatlankodva, és olyan nyomatékkal ejtette ki a nevet, hogy majd leszédültem tőle az ágról. Úgy látszik, Gyula lett a Zsül.
– Ne is tessék haragudni, de úgysem tudnám én egyedül lehozni, ráadásul erről nem volt szó, amikor…
– Jól van, hát megfejelem valami ritka ínyencséggel is – vágott közbe Celesztina néni, és akkor már tudtam, mivel vette rá Zsült, hogy segítsen bakot tartani a bodzaszürethez. Nyilván belengette neki azt a különleges hatású gyógynövényt, amitől még a holtak is fickósak lesznek.

Mmmmrrrr, kíváncsi lennék, ki az naiv szépség, aki bedől a ennek a bájgúnárnak

Szóval van valaki a piperkőcnek, akit kiszemelt, hogy… Mmmmrrrr, kíváncsi lennék, ki az naiv szépség, aki bedől a ennek a bájgúnárnak – dohogtam a magasban, míg kitámasztottam magam egy oldalhajtásnál. Aztán eszembe jutott, miért nem tudok én senkitől önzetlen segítséget kapni, és hirtelen úgy elkezdem magam sajnálni ott fent, a felhők között (na jó, hát annyira magasan tényleg nem, csak úgy éreztem), hogy éreztem, amint kicsordulnak a könnyeim. Pláne, hogy Zsül odalent közölte, neki lumbágója van! Hogy eleve nem lett volna szabad ilyesmire vállalkoznia. De hogy lehozzon, arra végképp nem.

Ahogy ott szipákoltam egyre hangosabban, egyszer csak látom, hogy az utca vége felől közeledik Mici. Jó messze volt még, de olyan távolra el lehetett látni fentről, hogy így még nem is tudtam soha szemügyre venni a környéket. Kis híján egy magasságba kerültem a macskakonzerv alakú szálloda első emeleti ablaksorával, pedig az aztán nincs közel a földhöz.
Mici hamarosan odaért a lépcsőhöz, és Celesztina néninek nem is kellett túl sokáig magyarázni neki, mi a helyzet, rögtön átlátta.

Folytatás

A macskalétra csúcsán

Fehér Cica

Nem feledkezem el róla, hogy elmeséljem majd, mire jutottunk a Heni szabadságának kivívására alakult válságstábunk sebtiben összehívott értekezletén, csak előbb arra akarlak bujtogatni benneteket, kedves olvasóim, hogy szedjetek bodzát, mert most van itt az ideje!

A kis dombocskán felfutó Lórántffy-lépcső szélén – nem azon a szélén, ahonnan egy kis vaslépcső nyílik a macskakonzerv alakú szálloda személyzeti bejáratához, ami egyébként pompás surranóút a konyhához, egyszer kipróbáltam, és hihetetlen kalandban volt részem. Majd figyelmeztessetek, hogy ezt is meséljem el –, szóval, a másik oldalon igazi nagy bozótos terpeszkedik, de ebből a bodza igazán érdekes számomra. Az illatát már a lépcső aljában érezni lehet, a parkolóban, ahová beállnak a buszok, amelyekből kiömlenek a szállodába özönlő turisták. Már több környékbeli ismerősöm mondta, hogy ők a világon semmi mást nem éreznek ott, mint a benzingőzt, amit ráadásul a Szilágyi fasor felől is odafúj a szél – na de én…! Csak beleszimatolok a levegőbe, és már húz is maga után az orrom.

A Lórántffy-lépcső szélén – nem azon a szélén, ahonnan egy kis vaslépcső nyílik a macskakonzerv alakú szálloda személyzeti bejáratához, ami egyébként pompás surranóút a konyhához –, szóval, a másik oldalon igazi nagy bozótos terpeszkedik, de ebből a bodza igazán érdekes számomra. Az illatát már a lépcső aljában érezni lehet, bár több környékbeli ismerősöm mondta, hogy ők a világon semmi mást nem éreznek ott, mint a benzingőzt, amit ráadásul a Szilágyi fasor felől is odafúj a szél.

Nagyon megkívántam minap a bodzaszörpöt. Kapóra jött Celesztina néni látogatása, aki, ha elfogyasztható növényről esik szó, rögtön lázba jön, és elsorolja, hányféle főzet készíthető a gazokból. Úgy döntöttem, most veszem egy kis hasznát az öreglánynak. Kellően feltüzeltem a bodza hasznosságát illetően, aztán nekiszegeztem a kérdést: segítene-e nekem leszedni. Itt nő a lépcső mellett, csak túl magasan van. (Állandó gond a magunkfajtának.) Celesztina néni hebegett-habogott, hogy ő inkább csak a receptekhez ért, nem a leszedéshez, meg így, meg úgy, de én tudtam, hogy csak hótt lusta: enni és fecsegni jár körbe népes ismeretségi körében. Végül abban maradtunk: kerítek még valakit, mert ehhez kell vagy tizenkét stabil láb.

Micinek a Milkeryben beindult a tavaszi zsongás, ő nem ért rá – a bodzaszörpből persze majd kunyerálsz, gondoltam, de neki még ezt is megteszem szívesen –, Heni, aki a legfittebb mindannyiunk közül, senyved a Gellért téri hetven négyzetméteres zárkájában, Szidi gyengélkedik, valami allergia, amire aztán végképp nem ajánlott a bozótküzdelem…

Folytatás

Mentsük meg Henit a Gellérthegyről!

Fehér CicaKedveseim, el sem hinnétek, hol ért ma bennünket, budai lányokat a nagy esti villámlás, dörgés, zuhatag, szélcsapkodás! Az egész város a lábunk előtt hevert. Na jó, ha nem is az egész, de láttuk a Dunát csillámlani a nagy égi zivatarban, még a Parlament csúcsát is, meg azt az óriási, bálnaalakú épületet a folyó túlpartján. Egy ötödik emeleti erkélyről! Kimondani is szédülök. Még életemben nem jártam ilyen magasságban.

Úgy történt, hogy Henriett meghívott bennünket egy kis lakásavatóra – semmi duhajkodás, csak szolid délutáni zsúr, mert a háziak rettentően féltik az új otthonukat, és Henriett nem kockáztathatja előttük a renoméját. Ezt ő mondta így, én azt hittem, valami kellemes kis alkóvot kapott hálóhelyül, csipkefüggönnyel és zseníliatakaróval, ez az ő kis renoméja, de kiderült, hogy egészen másra vonatkozik, más a kontextusa, igazított ki Heni, aki, mióta gellérthegyi lakos lett, egészen új szokásokat és szavakat szedett föl. Habár, ismerte el ottjártunkkor, a Rózsadombot sem fitymálja le így távozása után, de a Gellérthegy oldala, a Gellért szálló szomszédsága azért valahogy patinásabb környék. Patinásabb… Épp ezt emésztgettem, amikor egyszer csak egy óriási csattanás szakította félbe a beszélgetésünket; Mici akkorát ugrott ijedtében, hogy a levegőbe röpítette a tálkát a rostélyos ropogtatóssal, amit Heninek hoztunk, és a falatkák úgy záporoztak ránk fentről, mintha bomba hullott volna a házra. De nem bomba volt, csak égzengés, mire Heni izgatottan tárta ki az erkélyajtót, hogy ezt meg kell néznünk a balkonról!

A háziak rettentően féltik az új otthonukat, és Henriett nem kockáztathatja előttük a renoméját. Ezt ő mondta így, én azt hittem, valami kellemes kis alkóvot kapott hálóhelyül, csipkefüggönnyel és zseníliatakaróval, ez az ő kis renoméja…

Tényleg csodaszép látvány volt, ilyet még nem pipáltam. Ott tömörültünk a nevéhez képest nem túl tágas balkonon, Szidike, Mici, Henriett meg én, és néztük a Gellért tér fölül, hogyan fodrozza az eső a Dunát, és fújja szanaszét a szél a parton sétálók hosszú loboncát. A Szabadság-híd lámpáinak fénye meg-megrebbent a nagy villámlásban, és amikor épp csapkodtak a tüzes nyilak, az ég nappali kékségben pompázott.

– Szép itt – sóhajtott fel Mici, mi pedig rákontráztunk, szép bizony.

– Csak hát a fogság – sóhajtott halkan Henriett, aki mintha olyasmit kottyantott volna ki, amit nem szabad, hirtelen a szája elé kapta a kezét. Egyszerre fordultunk felé, miféle fogságról beszél, aztán ahogy csendesedett a vihar, úgy eredt meg az ő nyelve.

– Az az igazság, hogy nagyon hiányoztok. Meg a kert, meg a csavargások, meg a szabad élet. Itt lakom ebben az óriási, csillogó parkettás, magas plafonú lakásban, olyan magas, hogy szaltókat vethetnék benne, de minden szabadságom ez az erkély, és ez is csak két hete, mióta olyan meleg van, hogy napközben is nyitva hagyhatják az ajtaját.

– Nem mehetsz ki?! – gurgulázott döbbenten Mici, és olyan volt a hangja, mint a végzet asszonyának egy operából.

– Az ötödikről? A Bartók Béla útra? Gondolod, engednének? – meredt rá Heni, aki még nem szokta meg, hogy efféle problémákkal eddig mi nem találkoztunk.

– Jesszuskám – szepegett Szidi –, akkor te most már egy lakásmacs…

– Csitt!!! – vágta el a végét olyan határozottan Mici, mintha ő lenne itt a vezérkari parancsnok. Valószínűleg ráérzett, milyen lehet most Heninek. – Nincs ebben semmi rossz – tette hozzá aztán fürgén, míg a távolba meredt, de én jól hallottam, hogy erről még magát sem sikerült meggyőznie.

Folytatás

Könyvek között a zöldben

Fehér CicaTi kedves, hű olvasóim, akik bizonyára tudjátok, nagy barátja vagyok az írott szónak (még ha csak ilyen macskakaparás szintjén is), biztosan nem lepődtök meg, hogy egy kulturális élményemet osztom meg veletek: voltam a Könyvfesztiválon!

Tudom-tudom, a könyveket nem a magunkfajtának találták ki, de nekem egyáltalán nincs ellenemre a művelődés, sőt! Mivel ezt a bizonyos könyves fesztivált a Millenáris Parkban rendezik, ami itt van tőlem egy macskaugrásnyira, mindig át is ugrom, és bejárom keresztül-kasul a területet, mert az könyvek nélkül is nagy élmény.

Kétszer is kiderült, hogy épp valami nagyobb szabású koncert rajongótáborába keveredtünk – hiába, nekem ezek a zeneközeli kanok a végzetem…

A Millenáris-béli csavargásokra Henriett csábított el először, és együtt fedeztük fel, milyen pompás illat- és ízélményekhez lehet ott jutni. Nem csak a frissen vágott zsenge fűben lépkedésre, meg a kávézó környékén el-elpottyanó falatokra gondolok, de igazán imponáló volt az úri közönség is, ha értitek, mire gondolok. Fess macsókákba botlottunk lépten-nyomon, amikor csak ott jártunk, s bár kétszer is kiderült, hogy épp valami nagyobb szabású koncert rajongótáborába keveredtünk (hiába, nekem ezek a zeneközeli kanok a végzetem), azoktól voltunk úgy elalélva, azért a Millenárison efféle produkciók nélkül is pompás ligeti élményekhez lehet jutni.

Folytatás