Abody Rita bejegyzései

KIKAPCS

-
2

Abody Rita - SormintaKikapcsolták a villanyomat. Elutaztam hosszabb időre, és mikor visszajöttem, nem ellenőriztem, van-e még tartalék a csoportos beszedési számlámon. És most tessék: gyanútlanul hazamegyek a bevásárlásból, nem brummog a hűtő, nem működik a vízforraló, se a tévé, s meg is találtam a villanyórán a büntetéssel súlyosbított tételt.

Hónap vége lévén, utazás után – nincs ennyi a zsebemben. Sebaj, legközelebb három nap múlva kapok pénzt. Addig csak kibírom valahogy. Azelőtt is éltek emberek, amikor még nem volt villany a Földön.

A kezdeti pánik gyorsan elmúlik. A mélyhűtőből kipakolom a fagyott kaját, átviszem a szomszédhoz, aki megértően fogadja. Ami egy-két nap alatt elfogyasztható, a hűtőben marad. Szerencsére nemrég mostam, van tiszta ruha elég. A laptopom feltöltve, amíg tart, addig itthon dolgozom. Amikor sötétedni kezd, átmegyek a közeli bevásárló központba, ahol kényelmes ülőhelyet és konnektort találok a könyvesboltban a további munkához. Amikor bezár a könyvesbolt, az étkezős részben még további órákig dolgozhatok… és vacsorázok.

Máskor ilyenkor addig tévézek, amíg bele nem alszom, de most még korán van… Kintről, a kert felől a csillagok, és idegen, most mégis barátságos otthonok fénye szivárog be az ablakon. Mindenféle dolog eszembe jut, amire már rég nem gondoltam

Hanem aztán csak haza kell jönni. Gyertyám, mécsestartóm, gyufám van elég, a lakás romantikus félhomályba borul, amiben épp-hogy eligazodom. Máskor ilyenkor tévét nézek, most a fehér csempés fürdőszobában, ahol a falak és tükrök megsokszorozzák a gyertyafényt, több mécsestartó társaságában egy székre kucorodok olvasni. Nemigen megy, és jobb híján ágyba bújok. Máskor ilyenkor addig tévézek, amíg bele nem alszom, de most még korán van, és semmi egyebet nem tudok tenni, minthogy gondolkodom. Kintről, a kert felől a csillagok, és idegen, most mégis barátságos otthonok fénye szivárog be az ablakon. Mindenféle dolog eszembe jut, amire már rég nem gondoltam, ifjúkoromból, gyerekkoromból, a kislányom gyerekkorából, aki most külföldön tanul, és úgy alszom el, hogy nem egy ismeretlen gyilkos vagy egy férjvadász amerikai szőkeség szemszögéből látom utoljára a világot, hanem a magaméból. Valóságos reveláció.

Folytatás →

Párizsi pasik

-
Hozzászólás

Abody Rita - SormintaValahányszor elvetődöm Párizsba, mindig körülbelül tízszer annyira érzem magamat nőnek, mint idehaza. Azért van ez így, mert függetlenül attól, hogy hány éves vagyok, hány kiló és mit viselek aznap, ha kiteszem a lábam az utcára, előbb vagy utóbb udvarolni kezd valaki.

Legutóbb a bolhapiacon kezdett szívós rábeszélésbe egy afrikai népművészeti tárgyakat, faragványokat és szőtteseket árusító fekete fiú, aki legalább tizenöt évvel volt fiatalabb nálam, hogy mennék el vele kávézni. Mosolyogva elhárítottam, de nem tágított, szabadidőm és családi állapotom után érdeklődött, és miután botorul megvallottam, hogy szabad ember vagyok, végképp beindult: nem tudta elképzelni, hogy történetesen éppen régi tárgyakat van kedvem böngészni ahelyett, hogy röpke, felhőtlen kalandokba bonyolódnék.

Kedves hangon biztosított róla, hogy leghőbb vágya lenne ragyogó aranyfénybe borítani napjaimat, ha rá tudnék szánni némi időt.

Annak előtte pedig egy őszes, disztingvált úr vetett rám szemet az egyik ruhaboltban, gyöngéd, kedves hangon biztosított róla, hogy leghőbb vágya lenne ragyogó aranyfénybe borítani napjaimat, ha rá tudnék szánni némi időt. Míg a fekete fiútól egy szinte ajándékba kapott faragott kis bálvánnyal távoztam, innen egy szintén jutányosan nyert indiai lepellel – de nem ezért éreztem olyan jól magamat. Hanem a vágyakozástól. Miért nem képesek ezt nyújtani a magyar férfiak?!

Akadt egy olyan kalandom is, amely majdnem valódi veszélybe sodort. Hajnal volt, hazafelé készültem Budapestre, és ott álltam az utcán taxira vadászva gyermekem apjának párizsi lakása előtt, egy bevándorlók lakta negyedben. Ők ketten, a lányom és az apja, előző délután utaztak Kanadába. Elfelejtettük, hogy amikor el kell indulnom, még nem jár a metró. Tehát ott álltam a hajnali fél-sötétben, és hevesen kalimpáltam, de hiába, sehol egy taxi…

Hirtelen egy autó kanyarodott csikorogva elém a szemben levő sávból. Harmincöt körüli, enyhén arab jellegű, csinos fiatalember nyitotta ki az ajtót, és megkérdezte angolul, hova mennék, mert ő elvisz. Megmondtam, megállapodtunk az árban, beraktam a kofferomat és elindultunk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy más is lehet ez a felajánlás, mint a Magyarországon megszokott mellékes, egy kis feketefuvar. Mentünk a külvárosi utcákon, és a fiatalember kijelentette, hogy tulajdonképpen ingyen is szívesen elvisz, cserébe egy kis szerelemért. Megdöbbentem: de hát a fiam lehetne! Nem érdekes, bizonygatta ő vágytól fűtött hangon, tetszem neki, és csak az számít. És miközben fél kézzel kormányzott tovább, jobb kezét a combomra tette. Ráüvöltöttem, hogy álljon meg. Erre csikorogva lefékezett. Kiugrottam a kocsiból. Üvöltve közöltem, hogy egyetlen dolog érdekel, hogy elérjem a buszt, majd a repülőt, és ha ezt nem tudja megoldani, akkor hagyjon békét, mert rendőrt hívok! – Néptelen, hajnali utcasarkon álltunk, se közel, se távol senki. De a fiú megígérte, hogy odavisz, ahova mondom. Így hát beszálltam a kocsiba megint.

Folytatás →

Róka a kertben

-
Hozzászólás

Abody Rita - Sorminta

Az éjszaka közepén, a mélységes csendben, sötétben és határtalan hóban hirtelen kigyullad odakint, a verandán a mozgásérzékelős lámpa. Felébredek és kinézek az ablakon: sehol senki, szél se rezdül… kísérteties a ház körül az óriási, néma kert.

Ha azt hihetném, hogy gonosz szándékkal lopakodik valaki a ház körül, megijedhetnék – de nincs az az őrült rabló, aki mínusz húsz fokban indulna rabolni… két percen belül megfagyna. Nem lehet más odakint, csak egy állat – az éjszaka az éhenkórászok ideje. Bizonyára egy mosómedve – Kanada tele van velük. Gyermekem apjának előző lakhelyén, bent Montreálban, a nagy forgalmú óriás város kellős közepén egy nagy, kövér mosómedve aludt rendszeresen az első emeleti erkélyünkön – reggelente, ha kiléptünk, sértetten, vonakodva mászott le, vissza a kertbe.

Nem lehet más odakint, csak egy állat – az éjszaka az éhenkórászok ideje.

Hóországban, azaz a téli Kanada kis kertvároskájában nemigen adódott más teendőm ezen a télen, mint hogy főzzek a családnak. Mivel a ház ura nem főz, és ők ketten nagyobbrészt az – egyébként imponáló változatosságú és minőségű – mirelit kész- és félkész-ételeken „tengődnek”, értelemszerűen adódott, hogy időm nagy részét rendes, „hazai” koszt előállítására fordítsam. Így lett, hogy egy hónap alatt 70 doboznyi két-három adagos tyúkleves, brassói, paprikás csirke, fűszeres darált hús, hortobágyi palacsinta, pörkölt, rakott krumpli és egyéb került szépen feliratozva és bedobozolva a mélyhűtőbe – mindennap főztem, többszörös mennyiséget, és a maradékot eltettük – hogy nyárig hetente legalább kétszer tisztes magyar ételt ehessenek ezek a „szerencsétlenek”.

Folytatás →

A 92-es sárga iskolabusz

-
Hozzászólás

Abody Rita - Sorminta

Délután 2 óra körül kezdik. Ahogy kinézek az ablakon a havas tájba, látom, amint – vidám, harsány színfolt – egyik a másik után tűnik fel az utcákon, jobbra meg balra mennek, kanyarodnak, eltűnnek a látómezőmből a szemben lévő utca távolba vesző végén, ott már akkorák, mint egy sárga katicabogár – jó messzire látni innen, legalább tíz házsornyira.

Élénk napsárga, bumfordi orrú, régies fazonú járművek kisebb-nagyobb méretekben, van akkora, mint egy átlagos furgon, és olyan hosszú is, mint egy csuklós busz. A járatok az egész kis kertvárost behálózzák, az iskolába járó gyerekeknek legfeljebb kétsaroknyit kell menni a legközelebbi megállóig, ami a reggeli sietés idején, különösen pedig az ilyen félméteres havas teleken nem mindegy.

A ház előtt jókora kert, előtte fut a mi utcánk. Itt is van egy megálló az utca túloldalán. Reggelente öt gyerek szokott összegyűlni a megállóban, pontban fél kilenckor – itt később kezdődik a tanítás -, szépen sorban állnak, várják a 92-es iskolabuszt. Megjön a busz, megáll, ilyenkor a motorház alól automatikusan kinyílik egy hosszú sárga sorompóféleség, ami megakadályozza, hogy a gyerekek közvetlenül a busz előtt átrohanjanak. Ha valamelyik gyerek későn indult, és a sofőr látja, hogy már iparkodik a busz felé, akkor megvárja – már jól ismeri őket. Felszállnak, sorompó és ajtó becsukódik, a busz elindul.

Ilyenkor már nem néz vissza, és főleg nem integet, mert az halál ciki lenne, és azt sem szabad, hogy a többi várakozók meglássanak, amint a függöny mögött állok. Tinédzser gyereknek a szülő az ciki.

Az öt gyerek közül az egyik az én lányom. Ma reggel is szemmel követtem barna kabátos, szőrmekapucnis hátát, amint a hátsó ajtón kimenvén oldalról a ház elé került, végigcaplatott a mély hóban a két sornyi csupasz fa között a maga taposta ösvényen, átment az úton és várta a buszt. Ilyenkor már nem néz vissza, és főleg nem integet, mert az halál ciki lenne, és azt sem szabad, hogy a többi várakozók meglássanak, amint a függöny mögött állok. Tinédzser gyereknek a szülő az ciki. Az iskolába sem ildomos bemenni érte. A barátnőinek bizalmasan megvallja ugyan, hogy mi ketten „jóban vagyunk”, de ez alapjában véve titok…

Folytatás →