Hirtelen szédült meg, a telefon is kiesett a kezéből. A vonal túlsó végén női hang hallózott egyre kétségbeesettebben. Ő lerogyott a kanapéra, nem tud most beszélgetni, múljon el előbb ez a fránya forgás.
A szédületben Feri arca jelent meg, akit éppen tíz éve temetett el, akihez éppen tíz éve járt naponta a temetőbe. Feri illata csapta meg az orrát, olyan régen vágyott már arra, hogy ismét érezze ezt a drága, verítékes illatot. Feri énekelt, orrára csúszott szemüveggel, gitárral a kezében. Imádta ezt a férfit, pedig csibész volt, de soha nem tudott rá igazán haragudni. Feri mindig fölemelte, megpörgette, szorította, elengedte, megríkatta, nevettette, aztán kezdte elölről az egészet. Klári érezte ezt a mámorító szédülést most is. Kicsit se félt: ha Feri a közelében van, nem lehet baj. Mióta elment, csak ténfergett ebben a világban, mosolygott is néha, de hangosan már nem kacagott, nem tette boldoggá semmi. Tudta, hogy a lányok imádták a nevetését, mégse volt képes örülni a Feri nélküli világnak

Kulcs fordult a zárban, hirtelen emberek vették körül, sietős mozdulatokkal nyúltak hozzá, nem értette, mi történik.
Pont olyan volt, mint a születése, fura, hogy így emlékszik arra a pillanatra, ott a légópincében, mikor odakinn háború dúlt. Anyu és Apu féltőn óvta, de ő akkor és ott megtanulta az alkalmazkodást élete hátralevő részére. Alkalmazkodott mindig és mindenkihez, próbált megfelelni a folytonos elvárásoknak és ő maga valahol elveszett ezen az úton. De, nem bánta, mert Feri volt az ő motorja, aki mellett még a dalolás is ment Klárinak.
Amikor kivitték a lakásból, az jutott eszébe, vajon bezárják-e rendesen az ajtót, mert Feri gitárja ott van a nagyszobában, Isten ments, hogy valami baja essék! Szirénázást hallott, újabb kapkodás a mellkasánál, de ő élvezte ezt a szédülést, ami visszahozta Ferit, a gyerekkort, az önfeledt gimis éveket, de főleg Ferit, ezt a nagy, mafla bohócot. Idegesítette már a rohangálás, vijjogás, csapkodás és kapkodás maga körül, miért nem hagyják már békén? Megnyugtató, fehér csend vette körül hirtelen, és megnyugtató volt a pittyegés is a feje mellett.
Na, végre itt vannak a lányok! Zsuzsa, akivel annyi mindent kellene megbeszélni, és Timi, akire olyan nagyon büszke, mert kiváló feleséggé és anyává érett, csodás családdal, és férje lám, most is itt van vele, hogy szereti a veje az ő húsgombóc levesét, le kellene már írni ezt a receptet, mindig kérik a lányok. Zsuzsa miatt folytonos lelkiismeret-furdalás gyötörte, sok évet kihagytak ők ketten, és nem volt még idő elmagyarázni, hogy miért? Egy anya mindig úgy cselekszik, ahogy azt az adott pillanatban a legjobbnak gondolja. Húszévesen máshogy látod a világot, mint hetvenévesen. Mindegy. Most nincs ereje beszélni. Egyébként meg, talpraesett lett ez a gyerek, nem kell miatta aggódni.
Sajnálta a lányokat, látta, hogy sír mindkettő az feje fölött. Annyira hasonlítanak Ferire, pedig Zsuzsának nem is a vér szerinti apja, mégis olyan heves, mint Feri, ahogy itt áll és beszél hozzá, és hívogatja. „Itt vagyok, hallak, ne aggódj!” – szól hozzá, de a lány vigasztalhatatlan. Timi a bölcsebb, ez is a Feritől van. A bohém és bölcs művésztől. Timi csak áll lehajtott fejjel, és hallgat, és ölelgeti a nővérét. Olyan jó látni, hogy ennyire szeretik egymást! Fogják egymás kezét. Fogják az ő kezét. Simogatják, puszilgatják a kis buták, miért kell ilyet csinálni, nincs baj, csak egy kicsit megszédült. De most nagyon jó ebben a meghitt csendben a lányokkal, ezzel a két belevaló csajjal, akik a jég hátán is megélnek, hiszen az ő gyerekei. Nagyon jó velük, nagyon jó az unokákkal, Flórával, Ábellel, Márkkal, Álmossal, és nagyon aranyos a kis dédunoka, a kicsi Olivér is. Kár, hogy Feri nem ismerhette meg. Amúgy minden nap mesélt neki a gyerekekről, hiszen minden nap friss virágot vitt az urához. Menni kellene ma is, mert ez a dolgok rendje.
Fehér köpenyes férfi lép hozzá. Valamit matat mellette. A lányok csak bámulnak egy monitort, meg sírnak, szólni kéne a vejemnek, hogy velük foglalkozzon, ne velem, nekem most dolgom van, szeretnék egy kicsit magammal is törődni, és ez a szédülés csak forgat, pörget tovább, nincs semmi baj, engedjétek már el a kezemet, olyan nagyok vagytok, nőjetek már föl, nekem ki kell mennem Apátokhoz, vigyázzatok egymásra!
Feri már egészen közelről énekelt neki, beszívta az illatát, itta a hangját, és Klári elindult hazafelé…
2016-09-02