Azért minden betegségben, ha nem nagyon komoly, van egy iciri-piciri jó is. Nekem ilyen volt, hogy meglátogatott az anyukám. Amúgy ritkán találkozunk, bár ő is Budán lakik, csak egy kicsit közelebb a Dunához, a Gül baba utcában. Én is oda születtem, igen népes családba, és ezen nem csak a testvéreim számát értem, de valamennyi nagynéninket, nagybácsinkat, keresztpapát és keresztmamát, ángyot, sógort, komát, vejet, akik, ha nem is mind a mi házunk körül sereglettek, de a szomszédban, meg kettővel odébb, meg hárommal lejjebb egészen biztos, hogy rokonokra bukkantunk. Őszintén szólva, a rokoni szövevényeket én nem is igazán tudtam számon tartani, a nagymamám volt az, aki kívülről fújta, hogy Tódor bácsi a testvére Mica néninek, aki pedig Cilike és Kornél lánya, akiknek féltestvéreik Rozi, Franci és Csepi. Arról nem beszélve, hogy a mi népes kolóniánk egy-egy lazább szállal összekapcsolódott más népes kolóniákkal. (E lazább szálakat általában családunk kalandkedvelő, nagyobb kóborlásokat hajszoló hímjei jelentették, akik, miután betöltötték kolónia-összekapcsoló küldetésüket, fel is szívódtak valahol a város forgatagában, és már csak a családi legendárium őrzi a hős – vagy gaz- tetteik soráról szóló meséket.) A nagymamám az efféle mesék tárháza volt, nagyon szerettem esténként hozzá bújva hallgatni, hogyan pödörte meg Franci bácsi a bajszát, amikor kiperdült Klemi néni elé és kackiásan azt mondta: „Klemike, a mancsocskája nekem a világ! Adja-e vagy sem?”

A Gül baba utcában réges-régi, műemlék macskaköveken lépkedhettek. Ez a gesztus a városvezetéstől engem mindig nagyon meghatott, hogy műemlékké tették, csak mert mi használjuk.

Épp ezért a nagymamám felől érdeklődtem először anyukámtól, és ő megnyugtatott, hogy mindenki jól van, sőt nagyon várják, hogy egyszer elnézzek már feléjük. Egy kicsit elszégyelltem magam, mert csakugyan nem volt más okom a lustaságon kívül, hogy nekivágjak már a Gül babának, amit feltétlenül ajánlok egyszer nektek is, mert csodákat láthattok ott. Túl azon, hogy réges-régi, műemlék macskaköveken lépkedhettek (ez a gesztus a városvezetéstől engem mindig nagyon meghatott, hogy műemlékké tették, csak mert mi használjuk), de Buda legmeredekebb utcáján kapaszkodhattok fel a Rózsadomb oldalában, s ha a fújtatás-szuszogás közben néha hátrafordultok, pazar látvány tárul majd a szemetek elé.

Lépésről-lépésre hagyjátok majd magatok mögött a Margit-körút zaját, és ahogy elcsendesedik minden, úgy lesz egyre szebb a látvány. Az utca felénél, ha még egy kis lépcsőzést is bírtok, forduljatok balra, és feljuttok a türbéhez, a legromantikusabb randevúhelyhez, amiről egyáltalán álmodni lehet. Ez már egy ugrásra van hajdani szülőházamtól – itt történt, hogy a lassú észjárású Jocika a szomszédból először szeretett volna megcsókolni. Épp engem, amilyen szerencsém volt… Anyukámék akkor azon a véleményen voltak, hogy attól eltekintve, hogy egy kicsit nehézfejű, Joci még egy igazán jószívű fiú, és példának okáért egészen éles a szeme. Nekem ez valahogy nem volt elég meggyőző, hogy Jocival képzeljem el a jövőm, de aztán nem sokkal később el is kerültem a háztól, ide, a macskakonzerv alakú szálloda mögé, amit úgy megszerettem, hogy lám, már vagy egy éve nem is mentem haza látogatóba.

Anyukám, amikor hírül vette a lebetegedésem (ó, hát ezek a hírek a villámnál is gyorsabban terjednek minálunk, majd elmesélem legközelebb a szisztémát, ha netán nem vagytok otthon a hálózatelméletben), összekészülődött, hozott magával bodzateát, még nyárról eltett, szárított bodzából; emlékezett rá, mennyire szeretem. Kevergetett bele mézet, és elcsomagolt egy kis rostélyos ropogtatóst, és ezekkel állított be hozzám, mmm… Ekkor jutott eszembe, hogy minden betegségben van egy picike jó is. Meginvitáltam őt, hogy maradjon éjszakára is, hisz megjárni a Gül baba utcát kétszer egy nap még nekem is sok lenne, pláne az ő korában… Így hát kibővítettem a vackomat, és akárcsak régen, jó sokat mesélt, mielőtt elszenderedtünk volna. Álmomban újra otthon voltam.