Az almafa lombkoronája is egy almához hasonlít – telt és kerek. Elreppennek felette a kecses, palaszürke gerlepárok, akiket mégsem szívelek. Mindig nagy, fehér plecsnit hagynak a kerti székek támláján. Ilyenkor átszalad rajtam egy mérges villám, aztán letörlöm és nézem tovább a szálló gerléket.

Az almafa, ha ingatlan lenne, egy budai kétszobás lakásnak felelne meg, mert hepehupás alatta a talaj, viszont kiváló helyre ültették. Azért kétszobás, mert a kerti fa hierarchia tekintetében nem áll az első helyen: azt az öreg, terebélyes diófák vezetik, mint nagypolgári kúriák. Számomra szeszélyesen, a természet rendjének azonban megfelelően terem: egyik évben roskadozik, mint a népmesékben, máskor alig ad valamit. Idén kitett magáért.

Mire érdemben foglalkozni kezdtünk a szüretelés témakörével, már sok gyümölcsét lehullajtotta, reméltük, ez még a „hadd-hulljon-a-férgese” részleg, de ez azért nem teljesen volt helytálló.

Először a gyerekbarát ágakról téptük le az almákat, amiket létra nélkül is könnyen elértünk. Utána odahúztam a legrondább kerti létrát, ami egykoron fehér lehetett, de annyira berozsdásodott, hogy egyszer egy festő bácsi megsajnálta, és lefestette fémes zöld Hammerite festékkel, de nem lett tőle szebb. A hepehupás talajon felemás sikerrel haladtam. Lizi kislányommal sajátos almaszedési módszert dolgoztunk ki. Ő állt a zöldségestől elkért kis faládák mellett, én meg a közelébe dobáltam az almákat, amik néha elgurultak a világba, máskor pedig csont nélkül bekosaraztam őket a ládába. Ő szépen összeszedte. Gyűltek az ütődött almák. Amikor már végképp nem értem el a felső régiók almáit, segített a férjem, és a szemre negyedóra, kézre viszont 120 perces művelet a végéhez érkezett.

Amikor a kezem begörcsölt, leálltam. Amikor megint fájt, abbahagytam.

Az elvégzett munka örömével becipeltük a konyhába a nehéz ládákat. A városi lány ekkor összerezzent bennem: ha most azonnal nem dolgozom fel ezt a temérdek gyümölcsöt, tele leszünk muslincával meg rohadt almával. Fogtam is a kiskésit, és nekiláttam. A bio alma egyik öröme, hogy a kívülről látszólag ép, mosolygós alma belül begorombul, és olyan fekete lesz, vagy kukacos, hogy csak győzzem kivágni. Amikor a kezem begörcsölt, leálltam. Amikor megint fájt, abbahagytam. Első menetben megtöltöttem a tízliteres lábosomat almával, aztán az ötlitereset. Aztán még két ötlitereset. A mélyhűtő és a sima hűtő telis-tele lett almapürével, de az alma még mindig nem akart elfogyni. Fáradtan feladtam aznapra, mikor Lizi rám nézett a zöld szemével és azt mondta: Mama, ugye csinálunk almás pitét?

Az almás pite után is maradt még sok szép almám. Kiszaladtam a kertbe, felkaptam pár elhullajtott diófa ágacskát, és beleszúrtam az almába. Kis lábosban pici vízzel cukrot hevítettem és a forró karamellbe forgattam a faágra szúrt almát. Aztán darabos dióba forgattam. Megyünk a hétvégén az etyeki Kezes-Lábos fesztiválra, és sok más finom sós és édes süti mellett ezt is kínáljuk majd a Kultúrpart pincénél. Ha nem tudtok eljönni, majd elmesélem, milyen volt!