(Emlék a múlt századból)

A budai Várba vezető utca földszinti lakásának ablakait szélesre tárja az idős hölgy. A késő délutáni langyos szellő meglengeti a függönyöket. Minden nap ebben az időben locsolja a virágokat.

A külső párkányok ládáiban dúsan futnak le muskátlik, szorosan egymás mellé ültetve. A szélsőkön halvány rózsaszínűek, a középső ablakban vérvörösek lógnak fejjel a járda felé. Szép a látvány. Kevés a járókelő. Néhány mindenre kíváncsi, kalapos, japán turista lépked fölfelé a megállóból, a lejtőn. Nem fértek a zsúfolt buszra. Az ablak előtt lassítanak, a virágokat is fotózzák, sűrűn bólogatnak az asszony felé.

Micsoda fura emberek, nem láttak még muskátlit? – csodálkozik az ősz hajú hölgy és eltűnik a függöny mögött. Hamarosan locsolókannával tér vissza. Többször fordul. A permetező vízből kevés a járdára is kerül.

Egyedül él. A teáját már a locsolás előtt megfőzte, kicsi tejet is tett bele, angolosan, édesítő nélkül. Nála a szertartás, amíg a jó idő tart, mindig ugyanaz. A majd’ ötven centi széles belső párkányra puha könyöklő párnát hoz. Kimegy az ovális tálcáért, azt is a párkányra teszi. A fia jut eszébe. Gyerekkorában gyakran ültette ide ebédidőben. Ahogy a figyelmét elterelte, jeges kocsira, kutyákra, és egy jól célzott mozdulattal tátva maradt szájába varázsolta még az általa nem kívánt falatokat is.

Mostanában az asszony egy apró zsámolyt is hoz a lába alá, jobban kilát a virágok felett. A kendőjét is jól esik a vállára teríteni. A régi, háromemeletes bérház valaha istálló volt, méretes, vastag falakkal. Az itt lakóknak biztonságot adott, még a forradalom idején is a lakás belső helyiségeiben maradhattak. De rég volt!- gondolja, és élvezettel kezdi szürcsölni az illatos teát.

A szemközti ház ablakában, mint minden szürkületkor, hirtelen, nagy zajjal leeresztik a faredőnyt a fiatal albérlők.                                                                Csoda, hogy még működik! – zsörtölődik –, ahogy ezek bánnak vele. Majd meglátjuk reggel! Felhúzni lehetetlen, a vászon gurtni kicsúszik az erőtlen kezekből. Ő lecseréltette, nem sokkal a férje halála után. Nem elmélkedik tovább, készül a tévésorozat következő epizódjára. A tálcát kiviszi.

A szélső ablakokat becsukja. Ennél a középsőnél kihajol, az utcát nézi, a homloka véletlenül hozzáér a külső félfához. Felszisszen. Nem a fájdalomtól, az emlékektől. A fában fél hüvelyknyi rés van. Nem javították ki, úgy hagyták…

***

A gyerekek furcsa, sokszor veszélyes játékokat találnak ki, amióta világ a világ. Abban a szerencsétlen évben, nyáron, itt a ház előtt, a könyöklős ablak alatt homokdombot hagytak az építkezők. A tizenéves srácok, hárman, fociztak a járdán, aztán a labdát a homokba dobálták.

De ezt is hamar megunták. Később valami keményebb tárgyat hoztak, azzal folytatták a játékot. Hangosabban puffant a homokban, mint a labda.

A földszinti szobában, a rácsos ágyban a kisfiú nem tudott elaludni. A fiatalasszony jobbnak látta becsukni az alakokat, már a felszálló por miatt is. A középsőt hagyta utoljára. Majd egy lépést tett a függöny felé, hogy behúzza, amikor iszonyú detonáció törte darabokra az ablakokat. A fiúk játékszere – mint utóbb kiderült – egy második világháborús kézigránát volt. Felrobbant, amikor a homok helyett a járda kövére esett.

A gyerekek súlyosan megsebesültek, egyikük életét vesztette. Sokkoló, szomorú, felejthetetlen történet maradt.

Az asszony élete is csupán egy másodpercen, egy lépésen múlott. Egy repeszdarab az ablakfélfába fúródott, fejmagasságban. Évekig őrizte.

***

Az ősz hajú hölgy nagyot sóhajt, végigsimítja a félfát, ahogy a sírköveket szokták, és szótlanul becsukja a középső ablakot.

2018.