Montágh szerette ezt a verset. Néha azzal hízelgek magamnak, hogy azt szerette, ahogy én akkor, huszonéves stúdiósként, mély átéléssel elmondtam. Ha csak annyit tudnék Montágh Imréről, hogy negyvenes férfi létére, akinek ráadásul egyetlen gyermeke is fiú volt, ennyire átérezte a nyolc-tízéves kislányok különös lelkét, már tudnám, hogy nem volt mindennapi ember. A szerencsések egyike lehettem, akiket tanított. Sokan voltunk. És nem csak a Színművészeti Főiskolások (akkor így hívták), hanem tanárjelöltek és színészstúdiók növendékei is.

Engem a 25 Színház (később Népszínház) Stúdiójában tanított beszédtechnikára két évig. Ez alatt nemcsak az derült ki számunkra, hogy nagymester a szakmájában. (Ezt akkoriban a tévénézők is tudták, hiszen képernyős beszédművelés sorozata is volt, és szerintem mindenkit elbűvölt, aki ismerte.) Egy különlegesen érzékeny, a piperkőcségig elegáns férfi jött be az órákra – rendszerint késve. „Ez nekem jellemhibám” – mondta szeretetre méltóan, és már napirendre is tértünk fölötte. Hiszen utána nagyon kemény munka folyt, rengeteget tanultunk tőle. Évekkel később újságíróként találkoztam vele egy vidéki, talán pedagógiai rendezvényen. Ott mondta el: „Tudod, én nem bírom elviselni, hogy ne szeressenek” – ez a vágy, a szeretetéhség motiválta minden pozőrnek látszó, de valójában megejtő, elbűvölő gesztusát. Rajongtuk érte, nem csak a személyisége, hanem a tudása, szuggesztív pedagógusi lénye miatt is.

Montágh Imre

A tanár úr engem sokáig észre sem vett. Jól beszéltem, nemigen volt velem gond, nem voltam igazi feladat – és nem is ragyogtam ki tehetségemmel. Aztán – már nem tudom, ő adta, vagy én választottam – elmondtam az Svéd gyerekversek 1980 körül kultuszkönyvnek számító gyűjteményéből Siv Widerberg Barátság című versét. Íme:

Egon Schiele: Kislányok

Ez a vers áttörést jelentett a mi tanár-diák, de inkább emberi kapcsolatunkban. Valószínűleg belevittem minden fájdalmat, reményt és megaláztatást, amit egy kislány a másiktól megkaphat egy barátságban, és ez szíven ütötte érzékeny tanáromat. Én nem lettem ettől tehetségesebb színész, de ő rálátott valamire a lelkemből, melyhez kapcsolódhatott. Legalábbis így gondolom a mai fejemmel. Annyi történt, hogy néhányszor, mikor bejött az órára, azt mondta: „Ma olyan rossz a kedvem…” vagy „Ma fáradt vagyok, kellene valami most, ami a szívemhez szól. Gabi, mondd el azt a verset… tudod …”

Először meglepődtem, azt sem tudtam, melyikről van szó – versek tömegét kellett megtanulnunk.

Aztán rájöttem, ő ezzel azonosít, ez lett a védjegyem a szemében. És valóban, én is azonosultam a verssel. Amikor a mai bejegyzésre készülve eszembe jutott, izgultam kicsit, át tudom-e még érezni. Persze örülök, hogy most nem elmondanom kell, hanem írni róla: de az érzés ma is ugyanolyan friss és őszinte. Reménykedem, hátha Lena holnap is átkarolja a vállam és beavat a titkaiba, és rettegek, hogy elfordul mégis. A vers jelenetről jelenetre mutatja meg a nyolc-tízévesek barátságának változékonyságát, kiszámíthatatlanságát, és a „szenvedő fél” érzelmi kiszolgáltatottságát. A kegyek osztogatása, a remények születése és elhalása, csalódások és megcsalattatások megidézése éppolyan intenzív érzéseket kavar bennem, mint valaha.

Pedig régen nem vagyok már kislány. De a barátnőimmel való viszonyban – legalábbis akikkel gyerekkorunk óta tart a barátság – valahogy megőrződött ez a sebezhetőség. Látjuk egymást igazán, pőrén, gyerek-védtelenségben. Lányok, mindent tudok rólatok – és persze ti is rólam!

És ebbe az intim titok-rengetegbe csak olyan különleges sosem-felnőttek tudnak bekukkantani, amilyen Montágh Imre is volt.

(Na meg persze a költő, Siv Widerberg )