A könyv ezekről az évekről szól, erről a fiatal lányról. Még nem a színésznőről, akit Laborfalvi Róza és Jászai Mari utódjaként emlegettek – és akinek folytatója talán Ruttkai Éva volt.

Gizike egy frontkatona, Vajda Ödön ügyvéd menyasszonya és ugyanakkor egy báró szerelme – a könyv hármójuk leveleit gyűjtötte össze abból az időből, amikor életük összekapcsolódott.

Bajor Giziről ma már egy egész múzeum mesél. Köszönhetően Gobbi Hildának, aki Bajor villájában – ahol orvos férje beadta neki a halálos adag mérget, majd ő is öngyilkos lett – színészmúzeumot hozott létre. Alakításait Júliától Anna Karenináig számon tartja a színháztörténet. 1951-ben a Nemzetiben ravatalozták fel. A színészi életről, tragédia és tettetés, látszat és valóság, szépség és rútság kettősségéről mennyi mindent elmond egyetlen apró tény, amiről eddig sosem hallottam: a ravatalra Dayka Margit festette ki az arcát.

Tízezrek kísérték a temetőbe. A színházban ekkor Major megállította a főpróbát: igazi családja, a színészek emlékeztek rá, megsiratták az öregek Ódry Színészotthonában is, mely Gobbival közös művük volt. Hát tényleg szerették – még ebben az irigy szakmában is.

Bajor Gizi Júliaként 1918 körül – egy “civil” kutyával

Bajor Gizi a negyvenes években egyik kedvencével – fotó Escher Károly

„Remegve szerette az emberen kívüli életet is…Csipogott a madaraknak, ápolta a növényeket…huncutkodva bólintott a csacsinak, cukrot adott a lónak, és barátja volt a Kutya.” (Gobbi Hilda)

Most, hogy elolvastam a leveleskönyvet, amit Vajda Miklós gyűjtött egybe és látott el a mindentudó kortárs-barát-családtag jegyzeteivel, már könnyebb elhinni, hogy a Nemzeti legnagyobb színésznője nem csak az irigység, és nem csak a rajongás, hanem a szeretet tárgya is volt.

Az életrajzokban mindig a gyerek- és fiatalkort leíró rész a legizgalmasabb. Ilyenkor még kendőzetlenül megmutatkozik a jellem – persze csak az utókorban élő, az egész történetet, összefüggéseiben is ismerő olvasó előtt.

A tizennyolc éves Gizi, a hódító, majd a  kisebb szerepekben már színpadra lépő lány a saját életében nyolc éven keresztül az epedő menyasszonyt alakítja, akinek vőlegénye távol tőle, a harctéren szenved. Érzékeny szituáció, ugye érezzük. Most élvezhetné a legönfeledtebben az életet, hiszen sorra nyílnak előtte a lehetőségek kapui, és ő hű egy elkötelezettséghez, egy ígérethez, egy szinte csak álmokban-emlékekben létező férfihez. És vajon hű-e? „Mert szeretet nélkül én meghalok” – ezt a címet kapta a könyv. És nincs, aki pálcát törne a viruló tehetségű és szépségű lány felett, amiért – a sejtések szerint elfogadta Hatvany Lajos báró udvarlását, miközben várta haza vőlegényét.

„Kevés művészünk életében folyt az övéhez hasonló hézagtalansággal egybe szerep és egyéniség, színpad, magánélet és közszereplés (Keresztúry Dezső)

Lehet, hogy már akkor a zseniális színésznő játszotta a saját életét, melyben az egyik oldalon csak a szerelem volt a frontharcos fiú iránt – a másikon pedig a léha, „bűnös” művészvilág. Egyszer elárulja Ödönjének, hogy férfinyeregben lovagolni tanul. Azt a szemráhányás-özönt, amit ezért az „erkölcstelenségért” kap!

Érthető, hogy később csak a szerelmes lány apró-cseprő ügyei kerülnek a levelekbe. Nincs ezekben sikamlósság és nincs dráma –a háború drámáján túl. De van élet, és van két ember: az intelligens, féltő és remélő vőlegényé – aki nem tudja még, hogy jövendőbelije nem lehet csak az övé, hiszen a század legnagyobb magyar színésznője lesz – aki hiszi, hogy a fáradságos színpadi „szavalástól” férji egzisztenciájával megmentheti.

A másik szereplő a lány, akit – hisz ezért is lehet színész – a szokásosnál jóval nagyobb empátiával áldott meg a sors. Íme, már kezdőként is képes egyszerre alakítani az ártatlan tündért és a játszi, flörtre kész nő szerepét – és közben mellesleg „befutni”.

Mindenki mindent elhisz neki, ahogy később is, évtizedekig. Németh Antal, aki Herczeg Ferenc Kék rókájában rendezte (e darab szállóigévé vált sora: „Járt-e Cecil a Török utcában?”, vagyis megcsalta-e a férjét.), azt írja, ő maga sem tudta, vajon ártatlan, vagy „bűnös” a Bajor alakította karakter. „…ő volt az örökre kiismerhetetlen, igazi Nő.”

Mindvégig gyönyörű volt, sosem öregedett meg. Művész-alakjához e levelekkel kaptunk egy kiegészítést. Arról, milyen volt fiatal szerelmesnek – a való életben.