Hirdetés
Hová tűnt a gyermekkor?

Hová tűnt a gyermekkor?

Olvasóink többsége (vagy a szüleik) a gyermekkorát általában a szabad játék, a játszóterezés, a nyakban hordott kulcs, a sötétedéskor, vacsorára piszkosan, de boldogan, élményekkel feltöltve hazatérés jellemezte. A mai gyermekek ehhez képest idejük javarészét az iskolában töltik, a maradékot pedig a négy fal között, gyakran a virtuális térben, tehát kütyükkel körülvéve. Hová tűnt a régi, játékos gyermekkor?

2019.06.19

Egy kis nosztalgia!

Ki mire emlékszik vissza a gyermekkorából? Én arra (a ’70-es évek közepén születtem), hogy a házunk előtti játszótéren voltam napnyugtáig, néha más gyerekekkel játszottam, néha egyedül. Sokat bicikliztem, sisak és térdvédő nélkül, szerencsére csak kicsiket estem, és sosem hajtottam ki az autók közé, mert tudtam, hogy nem szabad, csak a parkolóban, járdán bicajoztam. Rengeteget hintáztam, mászókáztam, kiskamaszként bandáztam, ami abból állt, hogy hallgattam a nagyobbak történeteit az életről – akik cigiztek, volt náluk ital is, de én soha nem próbáltam ki egyiket sem. Egy idő után már este 9-re is elég volt hazamenni, de ha hamarabb otthon voltam akkor megnéztem a híradót, reggel beleolvastam a Népszabadságba. És bizony arra is emlékszem, hogy egyszer a saját házunk előtt megkörnyékezett egy fiatal felnőtt, hogy szívesen csókolózna, meg miegymás. Na, akkor mondjuk napokig ki voltam akadva, az azért komoly trauma volt számomra. Mert egyedül voltam, szülők nélkül, közvetlen felügyelet nélkül – mint mindenki más. Vagy bíztak bennem, vagy szimplán ez volt a megszokott akkoriban – mindenki így élt a környéken, Debrecenben. Tehát veszélyek akkor is leselkedtek ránk, játszótéri és biciklis balesetek akkor is voltak, haltak is meg gyermekek – mégsem beszéltünk erről. Nem beszéltek erről a felnőttek sem.

Kulcsos gyerek voltam, ha megéheztem, pisilni kellett, felmentem a lakásba, aztán újra irány a „játszó”. Kezet keveset mostam, ettem néhány fű és fa virágát, szárát, termését (a madárcseresznyére emlékszem!). Voltak feladataim is: porszívóztam, padlót mostam, a fürdőszaba takarítása is gyakran az én feladatom volt, és ha az üres üvegeket visszaváltottam, enyém volt az érte kapott pénz.

Azt nem tudom, a házifeladatot, tanulást játék előtt vagy után csináltam-e, jó tanuló voltam, de nem kitűnő, nem is várták el tőlem diplomás szüleim.

Hová tűnt a gyermekkor?

A környezetemben élő felnőtteknek is hasonló élményeik vannak. Szabadság, strukturálatlan, önmagáért való játék, fantáziajátékok, szerepjátékok, bunkerezés, labdajátékok, tágas terek – és sokat voltunk egyedül, mármint felnőttek felügyelete nélkül. Egyedül jártunk iskolába és haza, különórákra, buszoztunk, villamosoztunk, fagyiztunk – és persze rengeteg olyan dolgot csináltunk, amit ma határozottan tiltanék (és tiltok, tiltottam is) a gyermekemnek.

Gyerekeink, unokáink a négy fal között

A mai gyerekek nagy része egészen más gyermekkort él meg. Nem azért, mert ne lenne játszótér (amely már olyan, hogy minimálisra csökkenti a balesetek számát és a sérülés komolyságát), ne lennének gyerekek, akikkel közösen ki lehetne élvezni a játékot – egyszerűen arról van szó, hogy ma már nem merjük őket felügyelet nélkül hagyni, szabadon lenni, kószálni, „lógni” – pedig mi magunk ezt tettük. Óvjuk, féltjük, felügyeljük a gyermekeinket – hiszen ők a mi kincseink. Sérülésük (akár fizikai, akár lelki) megbocsáthatatlannak tűnik számunkra.

Képesek vagyunk GPS-szel rendelkező karkötőt, táskába rejthető nyomkövetőt venni és rakni a gyermekeinkre, mert tudni szeretnénk, hogy mit csinálnak, hol vannak, merre járnak. Kontrolláljuk őket, és mindezt az ő érdekeikre hivatkozva tesszük.

Merthogy azt szeretnénk, hogy boldogok legyenek. Nagyon boldogok. Sikeresek, önállóak, okosak, menjenek jó iskolába, egyetemre, sportoljanak. De közben megkötjük a kezüket-lábukat. Foglalkozásokra, különórákra, edzésekre rohanunk velük, ha valamire vágynak, akkor „magunktól megvonva a falatot” előteremtjük nekik. Nem játszanak egy darab bottal, pár kaviccsal, a saját kezükkel, sárral, a képzeletükkel – kész eszközökkel játszanak. Tabletet kérnek, számítógépet, okostelefont, játékkonzolt, tévét a szobájukba. Majd még jobbat, még gyorsabbat, újabbat, divatosabbat. Aztán pár nap múlva már rá sem néznek, unatkoznak.

Megváltozott a gyermekkor, de nagyon.

Mi lesz belőled, kisember?

- Sokféle oka lehet, ha rettegünk, nehogy valami baj érje a gyermeket. Biztos, hogy a társadalom is változik, és minél kevésbé érzi valaki, hogy egy óvó, ismerős közösség részének a tagja, annál nagyobb súlyként nehezedik rá, hogy neki magának kell megvédenie a gyermeket, akár a modern technikát segítségül hívva – vázolta a helyzetet a Patika Tükör kérésére Cziglán Karolina pszichológus.

- Emellett egyéni személyiségtényezőkön is múlik, hajlamos-e valaki a túlóvásra. Mindig megvan a saját történetünk a gyermek féltése mögött, például, ha kényszeresen fertőtlenítjük az összes eszközt, amivel kapcsolatba kerül, érdemes elgondolkodnunk, miért olyan ijesztő számunkra, hogy a világnak nem minden aspektusa kontrollálható. Olykor kiderül, hogy a megfogalmazott veszély mögött valami más, mélyebb szorongás bújik meg. Az is előfordul, hogy attól féltjük a gyermeket, amivel magunk sem tudtunk jól megküzdeni, és nehezen szavazzuk meg a bizalmat a csemetének, hogy neki simábban megy majd. Például, ha valaki megtapasztalta a kirekesztettség fájdalmas élményét gyermekként, érthető, hogy aggodalmasabban figyeli, kislánya vagy kisfia be tud-e illeszkedni a kortársak közé, és esetleg akaratlanul küld olyan üzenetet a gyermeknek, hogy ez egy nehéz terep, amin könnyű elbukni. Ezért fontos, hogy a túlóvó szülő önmagán is dolgozzon, igyekezzen (akár terápiás segítséggel) oldani szorongásain, ne csak a külső veszélyek kontrollálására fókuszáljon.

Egynek jár minden!

- Megfigyelhető az a tendencia, hogy egyre több szülő szeretné, ha inkább kevesebb (mondjuk csak egy) gyereke lenne, de ő mindent megkapna. Ez alatt figyelmet, foglalkozást, anyagiakat is értenek – mondja a pszichológus. - Szeretnék minél jobb helyzetbe hozni csemetéjüket, hogy a legjobb pozícióból startolhasson a sokak által vérre menő küzdelemként felfogott életben: hogy ő legyen az, aki megkapja a jó állást, akire felnéznek, aki jólétben élhet.

Hová tűnt a gyermekkor?

- Ez a felfogás, nem tagadható, részben realitáson alapul, ám komoly félreértések is meghúzódnak mögötte. A reális része az, hogy tényleg sok múlik azon, mit hoz otthonról az ember, valóban nem egyenlő esélyekkel indulunk. A nagy kérdés azonban az, hogy mi az, amit fontos lenne otthon megkapni, hogy mi az, ami tényleg segíti a gyermeket, hogy megtalálja a helyét az életben. Itt sok a tévedés. Ugyanis nem azzal teszünk jót, ha kapkodva minél előbb minél több tudást, különórát megadunk neki, nem is beszélve a legmodernebb kütyükről, amikkel gyakran inkább ártunk, hiszen azt tanítja meg a gyermeknek, hogyan jusson szellemi erőfeszítés és a fantázia használata nélkül azonnali élményekhez. A szülő azzal teszi a legjobbat, ha mindig az adott életkornak megfelelő valós szükségleteket elégíti ki. Vannak olyan dolgok, amik később már nem, vagy nagyon nehezen, csak terápia segítségével pótolhatók, és inkább ezekre kellene helyezni a hangsúlyt ahelyett, hogy minél több, elfelejtésre ítélt tudást próbálunk a gyerekek fejébe tölteni, miközben ezzel elvesszük az időt a húsbavágóan fontos és pótolhatatlan tevékenységektől, mint a szabad játék, a világ ráérős felfedezése, a szülővel való laza, oldott együttlét – tette hozzá Cziglán Karolina.

Munka vagy szórakozás gyermeknek lenni?

Már a kérdés is furcsa, de talán érthető, ha belegondolunk: iskola után különóra, több órányi utazás naponta, aztán házifeladat, verstanulás vagy a szorgalmi feladatok elkészítés, talán egy kis segítés otthon (jó esetben, ha gyerek hajlandó rá), és ekkorra már késő este van. Hétvégén verseny vagy edzés, vagy készülés a jövő heti dolgozatokra – mikor marad a gyereknek ideje élni?

- A gyerekkornak vannak fontos feladatai, amiket nem lenne szabad szem elől tévesztenünk. Például, hogy a gyerek megtapasztalhassa a valódi világot, annak valódi minőségeit. Ehhez a fáramászáson, sarazáson, pancsoláson, kiránduláson át vezet az út, nem a képernyőkön, de nem is a szakkörökön keresztül. Fontos, hogy szárnyra kelhessen a fantáziája, hogy fejlődhessen a benső világa. Ehhez mesélni, beszélgetni, játszani kell (szabadon!). És a legfontosabb, hogy kialakuljon az érzelmi biztonság, amihez a szülő ráérős figyelme, ráhangolódása, szeretete szükséges. Ha a szülő-gyerek kapcsolat állandó kapkodásból, feladatteljesítésből áll, majd levezetésként előre gyártott örömök élvezetéből (mint egy mozifilm vagy videójáték), akkor alig élheti meg a gyermek, hogy a szülő érti őt, kíváncsi rá, látja, mi zajlik benne. Együtt kell lenni ehhez, méghozzá úgy, hogy nincs más hátsó cél, hogy nem akarjuk közben például angol szavakra tanítani a gyereket, egyszerűen csak jól érezzük magunkat. Miközben valójában nagyon is tanítjuk, hiszen a gyerek látja, mi mit hogyan csinálunk, hogy lerázzuk a sarat a bakancsról, mielőtt a lakásba lépnénk, hogy hogyan köszönünk a szomszédnak, hogy nem dobjuk el a szemetet. Így tanul igazán a gyerek, utánzás révén.

„Napjainkban támogatott érték a teljesítményelvűség. „Legyünk maximalisták, ne hibázzunk, legyünk a legjobbak, fő a hatékonyság!” Ebben a légkörben nevelkedünk, ez hatja át a munkahelyünket. Ezt díjazza a környezet, hiszen akkor jönnek a sikerek. Csakhogy aki magáévá teszi ezt a szemléletet, vagy eleve ilyen a habitusa, az komoly nehézségekkel nézhet  szembe a gyereknevelés során. A poronttyal nem lehet mindig hatékonynak lenni, egy csomó „haszontalan” időt kell vele tölteni…. Számos kutatás igazolja, amit a lelkünk mélyén sejtünk is, hogy az élettel való elégedettséget leginkább a tartalmas emberi kapcsolatok táplálják, és ezek azok, amik életünk végén is fontosnak, értékesnek tűnnek majd…. A kapcsolathoz, és különösen a gyerekkel való kapcsolathoz olyan idő is kell, amikor nincs célunk és feladatunk, csak együtt vagyunk.” (Cziglán Karolina: Tökéletlen szülők, boldog gyerekek)

Úgy tűnik, szeretetből, jószándékból elvesszük gyermekeinktől a gondtalan szép gyerekkort, és nem gondolunk bele, hogy emiatt hajszolt, fásult felnőtt lesz belőle. Jó fizetéssel, jó állással. Talán a klasszikus gyermekkor hiánya is oka lehet annak, hogy a kamaszok a virtuális térben keresnek szórakozást. Valami hiányzik nekik, bár talán maguk sem tudják, mi az. Gondoljuk át tehát felnőttként, hogy biztosan a legjobb úton járunk ahhoz, hogy boldog gyermeket neveljünk?

A mai gyermekek nagy része hatalmas nyomás alatt teljesít: emiatt gyakoriak a testi tünetek is. A szorongás, megfelelési kényszer miatt gyakori a

fejfájás,

hasfájás,

álmatlanság,

nyugtalanság,

étvágytalanság vagy éppen túlevés,

lehangoltság, rosszkedv,

esetleg (akár szélsőséges) hangulatingadozás is jelentkezhet.


EGYRE ROSSZABB A HELYZET

A kutatások szerint minden 4-5. magyar diák szenved az idegességtől, és ez az arány rosszabb lett a 2010-es adatokhoz hasonlítva. Hetente ugyanis többször kedvetlenek, idegesek és fáradtak - derült ki az „Iskoláskorú Gyermekek Egészségmagatartása” című kutatásból, amelyet az Egészségügyi Világszervezet (WHO) együttműködésével európai és észak-amerikai országok kutatói végeznek 11-18 éves korú gyerekek és fiatalok körében. A 7. és a 9. osztályos diákok körében készített felmérés szerint több mint 10 százalékkal nőtt a gyakran kedvetlen, ideges, fáradt és ingerlékeny tanulók aránya. Szomorú, hogy már az 5. osztályosok körülbelül egyharmada is panaszkodott róla, hogy hetente többszöri fáradtnak érzi magát.


Kapcsolódó írások
Kérdezzen szakértőnktől
Kapcsolódó gyógynövények
Kapcsolódó betegségek
Pirula Trend