A népszerű színészről sokan tudják, hogy évekkel ezelőtt prosztatadaganata volt, amellyel megműtötték, és meggyógyult. Nem csinál titkot belőle, sőt! Azt mondja, ha néhány apát és nagyapát rá tud venni arra, hogy időben menjen el a szűrővizsgálatra, már megérte, hogy beszél róla…

Egyesek azt mondják: a férfiak a gyengébb nem. Ön egyetért ezzel?

Ezt így talán nem mondanám. Inkább azzal értek egyet, hogy a nő a férfit mindenre rá tudja venni – és ezt akár a férfiak védelmében is fel lehet használni! A férfihiúság, a macsóság gyakran mondatja velünk: „Ugyan már! Velem nem történhet baj!” A prosztata ráadásul nagyon intim testrész: még nehezebben szánjuk rá magunkat a cselekvésre. A nők könnyebben lépnek, könnyebben megmutatják magukat. Egyébként a természet is ezt diktálja, hiszen alapvetően a nő a csábító. Ez megnyilvánulhat egy szempillantásban, egy boka kivillanásában… Gyakran elnézem a fiatal kislányokat, ahogyan kilátszik a hasuk még télen, a mínuszok közepette is, és arra gondolok: hogy fog ez nekik fájni később! De nem szól az ember, hiszen mindenkinek megvan a maga sorsa.

Miért döntött úgy, hogy nyíltan beszél a betegségéről?

Arra a felismerésre jutottam, hogy a betegség önmagában is elég nagy baj, nem akartam még nehezebbé tenni. Ha leplezünk valamit, az nagyon fárasztó! Könnyebb volt úgy szembenéznem a kórral, hogy nyíltan vállaltam. Azt is éreztem, hogy ha már életben hagyott a Jóisten, akkor tartozom annyival, hogy beszélek róla. Azt hiszem, a Jóistennek még tervei voltak velem – mondja ezt egy nem különösebben vallásos ember. Az én hitem elsősorban önmagamban van. De mindegy is, a lényeg az, hogy megmenekültem, és nem szégyellek beszélni róla. Ilyenkor nem kell a szeméremmel foglalkozni. Lét vagy nemlét: elég nagy tét.

Hogyan kezdődött?

Egy forró nyári napon Balatonfüredre tartottam, hogy játsszak egy Szomorú vasárnap-előadásban. Apró fehér kiütéseket vettem észre a bőrömön, ezért orvoshoz fordultam. Sok mindenre gyanakodtak, többek között allergiára és napkiütésre is. Gondoltam, az a biztos, ha elmegyek egy teljes körű kivizsgálásra. Így derült ki, hogy prosztatadaganatom van. Műtétet javasoltak. Innentől idáig felvágtak, most nem akarom megmutatni.

Hogyan emlékszik vissza a megpróbáltatásokra?

Már öt éve történt, de a műtét előtt és után a kórházban töltött napok élénken élnek az emlékezetemben. Egy mély altatásból felébredni igazán nagy kaland. Igaz, még nem haltam meg soha, de kicsit olyan volt, mintha onnan nagyon messziről jöttem volna vissza. Hihetetlen álmokat láttam. Egyébként nagyon morbid az egész. Az emberből csövek lógnak ki, melyek némelyike zacskóban végződik – el lehet ezt itt mondani? Undorító és röhögnivaló egyszerre. Életemben nem röhögtem annyit, mint akkor!

Úgy látom, minden helyzethez humorral áll hozzá…

Igen, én erre fókuszáltam. Akinek nincs humora, az sokkal nehezebben vészeli át a rossz időszakokat. De engem egy ösztönszerű élni akarás hajtott. Jellemző, hogy milyen sok ismerős jött hozzám látogatóba a kórházba ijedt arccal, és a végén mindenkit megnevettettem. Nem adják könnyen a gyógyulást, meg kell harcolni érte, én így harcoltam. Meg úgy, hogy folyton úgy éreztem, mennem kell. Állítom, hogy több ezer kilométert leróttam a kórház területén. Tulajdonképpen én egészen jó beteg vagyok ahhoz képest, hogy egyesek az influenzától is halni vágynak. Három hetet töltöttem kórházban, a katéterem el is fertőződött. Gondoljon bele, milyen lehet egy katétercsere… Hát nem egy leányálom! Sérvem, majd visszérgyulladásom lett, inkontinenciával is küszködtem… De most itt vagyok, élek, teniszezni és biciklizni járok.

Hogyan vigyáz az egészségére?

Nem vigyázok én sehogy! Iszom és dohányzom. Az a szlogenem, hogy legalább éljünk egy kicsit… Persze ésszel!

Mesélne a családjáról?

Ez magánügy. A lényeg az, hogy szeretetben élünk a családommal és Báróval, a kutyámmal.

Ön híres a kutyaszeretetéről.

Már több mint húszéves történet ez. Úgy kezdődött, hogy egy nap a fiam, aki ma már harminckilenc éves vénember, elkezdett könyörögni: „Apa, a téren már mindenkinek van kutyája, csak nekem nincs!” Mire én: „Nem is lesz!”

Egy gyerekkori tapasztalat miatt ráadásul alapvetően féltem is a kutyáktól. De aztán arra gondoltam, milyen sokat segítene a kötelességre való nevelésben egy kutya. Így került hozzánk Soma, akit aztán annyira megszerettem, hogy szinte féltékeny lettem, ha mással volt. Mindenhová magammal vittem. Amikor Soma elment, akkor kaptam Bárót. Nehéz volt, mert úgy éreztem, Soma az igazi „nagy szerelem”, de aztán elém tették Báró pedigréjét, és kiderült, hogy Soma vérrokona. Végül őt is nagyon megszerettem.

A feleségemmel felváltva „bárózunk”. Ha például játszom este, akkor ő viszi le sétálni. De míg ő pórázon vezeti Bárót, addig én egy nyakába kötött kendővel. Büszke vagyok arra, hogy én teremtettem ezt a divatot. A kutyáknak is nagyon jól áll egy csinos kendő, legyen az piros vagy kék, csíkos vagy babos. Csak az a lényeg, hogy – mint egy alsónadrág – mindig legyen tiszta. Én egyébként nem kívánok semmiféle attrakciót egy kutyától – csak azt, hogy ne üsse el egy autó. Ennek ellenére Báró véletlenül még egy versenyt is megnyert, díszt és bokrétát is kapott. Bár nehéz jó házból való kutyalányt találni, Somától 45, Bárótól pedig már 7 „unokám” született.

Az ifjabb színészkollégák Szacsy bácsinak becézik önt. Mit szól hozzá?

Mindent elfogadok. Miért lázadjak? Hatvanöt éves vagyok. Emlékszem, Őze Lajos kollégámat már harmincéves korában Lajos bácsiztuk. Vannak amolyan „bácsis” emberek. Szerintem én nem vagyok az, de ha jólesik nekik, bácsizzanak nyugodtan!

2012. december