Hősszerelmes a színpadon, példás férj és családapa a magánéletben - kedvező párosítás! Az Operettszínház sztárja, "a musical hercege" többször nyilatkozta, hogy nemcsak játssza-énekli, de éli is a romantikát.

Hogyan nyilvánul meg a romantikus oldalad a hétköznapokban?

Az én romantikám túl hétköznapi ahhoz, hogy romantikának lehessen nevezni. Én figyelemnek hívom, energiának, áldozatnak a szeretett ember felé, akihez tartozom. Szörnyen önző kimondani, de a viszonzást is elvárom. Azaz fontos, hogy mindez kölcsönös legyen.

Előfordul-e, hogy egy este éppen nincs kedved a színpadon énekelni, játszani, hivatásszerűen romantikázni? Mit teszel?

Előfordul, hogy a mindennapi apró tennivalók elveszik a figyelmemet, és %u201Eránőnek" a lelkemre. Ilyenkor nehézkes, szétszórt vagyok. Jön a kötelező program: időben beérni a színházba, előtte énekórára menni, és folyamatosan egyvalamire összpontosítani. Ez az összpontosítás egy idő után kikapcsolja a külvilágot, és ráhangolódom a feladatomra.

Milyen szakmai kihívás foglalkoztat mostanában?

Saját dalok írása és az, hogy ezek a dalok hogyan jussanak el a közönséghez.

Ha az embernek a hobbija lesz a munkája, akkor mi lesz a hobbijával? Úgy értem, ha hivatásszerűen énekelsz, nem vész-e el az éneklésnek az a varázsa, ami csak a szabadidős tevékenységekre jellemező?

Nem teljesen. Előfordul, hogy én is dudorászok vagy énekelek mindenféle szakmai felelősség nélkül, de ez valóban ritka, és olyankor egy kicsit sajnálom a dolog rendhagyóságát. De ami igazán furcsa, hogy az illúzió, amit a dalok keltenek bennünk, mennyire van ránk hatással. Van-e valódi felelőssége a dalnak a döntéseinkben, az érzéseinkben? Vagy csak azért szeretjük őket, mert kitöltenek valamilyen űrt az életünkben? Helyettünk lázadnak, éreznek...

Marad valamennyi szabadidőd? Olyankor mit szeretsz csinálni?

Jut is, marad is. A színház jóleső kötelezettség, és vannak színházon kívüli vállalások, amelyeknek mind anyagilag, mind lelkileg öröm eleget tenni. De a szabadidő a családomé, ők számomra a kikapcsolódás, a feltöltődés, a biztos pont. Velük szeretem eltölteni az időmet. Olykor azért hódolunk a nagy társaságnak is, de ez igen ritka.

A közérdeklődés az életed szinte minden részletére számot tart (milyen virág lesz a kertedben, hogyan alakul a párkapcsolatod...). Hogyan tanultad meg meghúzni a határokat, és hogyan sikerül működtetned ezt az egyensúlyt?

Eddig többé-kevésbe sikerült. Nem tudom, hogy mindig így lesz-e. Volt néhány tanárom, akiktől tanácsot is kértem, hogy vajon mennyire szabad megmutatni a sajtónak a magánéletet. Ők többnyire óvtak ettől, de volt, aki szerint nem kell törődni azzal, mit írnak, a lényeg, hogy foglalkozzanak az emberrel, mert a reklámra szükség van. Azt kell mondjam, hogy ez nem csupán elhatározás kérdése. A sajtó jóindulatát egy jó sajtófőnök fenn tudja tartani. A kérdés az, hogy ezt segíti-e az alany életvitele vagy sem. Ami elég valószínű: addig tudok így teljesíteni, amíg ebben partereim azok, akiktől a munkámat kapom. Ha megváltozna a helyzet, könnyen kerülhetne az ember rosszindulatú hírhajhászok kezére. Ez benne van a pakliban, az ember egy ideig nyel, aztán borul a bili. És ha nem érdemelnek meg azok, akik használnak, akkor menni kell, vagy be kell fejezni.

Otthon négy nő vesz körül. Egy interjúdban felfigyeltem egy részletre: "Teljes női elnyomás? Nem, teljes női kényeztetés!" Hogyan kényeztetnek ők téged?

Kényeztetnek azzal, hogy léteznek, mosolyognak, ölelnek, szeretnek. Hogy véleményük van. Hagyják magukat szeretni.

Melyek azok a legfontosabb tapasztalatok, tanítások, amelyeket mindenképpen szeretnél átadni a gyermekeidnek?

Ezen nem gondolkodtam, nincs kész tervem a gyermekeink nevelésére. Állítólag ezt egy életen át lehet tanulni, és akkor sem lesz tökéletes a nevelés. Szóval minden helyzet megoldást követel, és az adott pillanatban kell dönteni dolgokról. Szeretném, ha jó emberek lennének, ha felkészültebbek lennének az életre, mint mi, ha nem lennének komplexusaik és görcseik. Hozhassanak úgy döntést életükben, hogy ne a bizonytalanság legyen a meghatározó. Lelkileg legyenek boldogok, karrier- és anyagi szempontból szabadok és függetlenek. De én egy idealista vagyok, ezt ne feledjük el.

Mesélnél a karácsonyaidról? Milyen gyermekkori emlékeket őrzöl?

Mindig együtt voltunk. Sok felnőtt és sok gyerek. Minden ünnep alkalmával másvalakinél töltöttük az estét, és ott is aludtunk. Sokat játszottunk, és bár a szülők is ott voltak, mégis mintha szabadok lettünk volna. Ők elvoltak a többi anyuka, apuka társaságában, és mi fesztelenül játszottunk az ajándékokkal és csupaszítottuk le a karácsonyfát - megszabadítva azt a szaloncukor súlyától. Végre egy este, amikor nem szóltak ránk, hogy aludni kell, csak feküdtünk a szobában az ágyon, a földön, alvásig nevettünk és hallgattuk egymás piszkálódásait. Vagy épp kimentünk a tóra vagy az utcára csúszkálni, szánkózni. Emlékszem az első kétélű orosz korira, a fellocsolt udvarra, a házunk előtt álló villanyoszlop sárgás fényére, ami megvilágította a délután édesapával épített hóembert. Szeretném, ha az én gyermekeim is emlékezhetnének ehhez hasonló történetekre.