A szenvedélybetegség nem magánügy!

A szenvedélybetegség nem magánügy!

Naponta olvashatunk arról, hogy hírességek, celebek vallanak függőségükről, leszokási kísérleteikről és akár a sokadik eredménytelen elvonókúrájukról is. Akár ijesztőnek, akár megnyugtatónak értékeljük, a tényen nem változtat: az addikció nem szüntethető meg szimplán egy jól beállított gyógyszeres terápiával. De akkor mi nyújthat kapaszkodót azoknak, akik elszánták magukat a felépülésre?

Mi a függőség?

Hétköznapi szóhasználatban a függő személy egy jó érzés elérése miatt, rendszeresen és egyre több pénzt, időt fordít a szenvedélyére. De tegyük csak a kezünket a szívünkre. Mindenkinek van olyan tevékenysége, amit újra meg újra azért végez, mert számára feszültségoldást jelent. Eljárunk sportolni, iszunk egy pohár bort, játszunk a telefonon, feladunk egy lottót. Tehát nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mennyire károsítja az adott cselekvés az egyén funkcionalitását. Azaz: veszélybe kerül-e saját és a környezetében élők érzelmi-anyagi biztonsága azért, mert az illető a szernek/cselekvésnek hódol?

A kérdés megválaszolásakor nem árt az őszinteség. Ha a válasz igen, az baj. Az addikt viselkedés ugyanis egy kényszeres ragaszkodás, mely újra és újra az akarat ellenére aktiválódik. Nincs felette uralma a szenvedélybetegnek, ez nem egyszerűen az ,,ördögi szerek” okozta sóvárgás. A háttérben mély és erős, kielégítetlen érzelmi szükségletek állnak.

A szenvedélybetegség nem magánügy!

Lélektani okok

A modern szemlélet szerint a függőség abból ered, hogy az egyén az élete során átélt egy számára traumatikus eseményt, melyben tehetetlennek érezte magát. Olyan érzelmileg elhanyagoló közegben volt, melyben az intimitás, a másik közelsége nem érhető el és nem tudott ezen változtatni. Ettől fájóbb élmény pedig nem létezik az ember számára.

A függő folyamatosan szenved az érzelmi közelség hiányától, ezt igyekszik alkohollal, droggal, vásárlással, szerencsejátékkal, testedzéssel, diétával, evéssel, pornó nézéssel enyhíteni. Ugyanazt a tehetetlenséget éli meg, amit anno, csak most a szenvedélyén nem tud felülkerekedni. Jól le is írják ezt a magyar nyelv szavai: beszippantja, visszaesik, elkapja a gépszíj – mindben ott van a passzív elszenvedés és az addikció mindent elsöprő ereje.

Felmentés helyett felelősségvállalás

A felépüléshez elengedhetetlen az okok feltárása, megértése és rendezése. A traumatikus eseményért nem felelős a függő. De ő az egyetlen, aki tehet a valódi gyógyulásért. Érdemes addiktológussal belekezdeni a szenvedélybetegség felszámolásába. De addig önállóan is fel lehet térképezni, hogy melyek a kísértést jelentő helyzetek. Érdemes megfigyelni és akár naplózni is magunknak, hogy mit szolgál egy-egy tevékenység?

A dohányzás például gyakran a közösséghez tartozás élményét adja. Mintha cigarettázás nélkül nem ülhetnénk le beszélgetni a kollégáinkkal. Az alkohol esetében sokszor megfigyelhető, hogy fogyasztásával éri el az ember a feszültségoldást. Pedig még egyetlen pálinka vagy sör sem oldotta meg mondjuk a házasság válságát. A játékszenvedély hátterében gyakran a siker iránti vágy, a valóságból való kiszakadás a hajtóerő. A pornófüggés mögött állhat a magányosság érzés, a ,,nem kellek senkinek”, az elutasítottság élménye. Szakemberként tudom, hogy mennyire kényelmetlen ezeket az érzéseket felismerni, de egy minőségi élet lehetősége a tét.

Elfeledett gyermekek

Sajnos kevés szó esik azokról a gyerekekről, akik függő szülő nevelésében nőttek-nőnek fel, pedig esetükben a traumatizáltság még markánsabb. Gondoljunk csak bele: a függő szülő azzal van elfoglalva, hogy beteljesíthesse a szenvedélyét, a másik szülő pedig a szenvedélybeteg társ megmentésével. Mivel a szülők magukra figyelnek, a gyerekek egyedül maradnak félelmeikkel, szorongásaikkal. Gyakran úgy élik meg: ők csak gondot jelentenek. Mivel otthon elhanyagolják őket, sokszor kialvatlanul, zavartan érkeznek az iskolába.

Ennek hátterét persze nem tudhatja senki, hiszen a szülő függőségét a gyerek akarva-akaratlanul titokként kezeli. Apránként perifériára sodródnak, csúfolják, sértegetik őket, sikertelenséget élnek át. A szégyenérzet az életük részévé válik. Miközben mérhetetlenül csökken az önértékelésük, ugyanilyen arányban nő a felelősségérzetük. Sokszor nekik kell lecsillapítani a dührohamot kapott függőt vagy megnyugtatni a kétségbe esett másik felet. De valljuk be: ezek még felnőtteknek is megterhelő lelki folyamatok, nemhogy gyerekeknek! Mivel soha nem állnak a figyelem középpontjában és mindig mások szükségleteire kell érzékenynek lenniük, fel sem ismerik saját igényeiket, később se tudják kifejezni ezt.

Hadd mutassak néhány példát, hogy miként hathat a függő család a gyerek jövőjére. Viselkedhet ,,hősként”: ő az, aki szégyenérzetét maximalizmussal ellensúlyozza. Jól tanul, jól sportol, később kiváló karrier vár rá. Csakhogy ezt már kényszeresen űzi, könyörtelen mércéket állít magával szemben, sosem elégedett.

De lehet, hogy a ,,bűnbak” szerepét veszi fel: ő az örök fekete bárány, az állandó problémaforrás, gyakran maguk is függővé válnak vagy rossz társaságba keverednek. Vagy ő lesz az ,,elveszett gyermek”: szinte láthatalanná válik, igyekszik nem gondot okozni, mindig alkalmazkodik. Önbizalomhiánya, állandó lelkifurdalása, alárendelődése felnőttkorban is nyomasztani fogja. Végül lehet, hogy ,,bohóc” szerepet vesz fel a gyerek: erőn felül próbál mindenkit felvidítani, minden helyzetben pozitív akar maradni. Infantilis viselkedése, belső szorongása, értéktelenség érzése élethosszon is kísérheti.

De térjünk rá a felnőttek felelősségére! Talán ellentmondásosnak tűnik de tény: a függővel élő szülő, vagy épp a tétlenül szemlélődő rokonság viselkedése sokszor kártékonyabb lehet, mint magának a szenvedélybetegnek a viselkedése. Ugyanis a gyerek az addikt személyt gyorsan kiismeri: tudja, mikor jókedvű és mikor érdemes inkább kerülni őt.

A másik szülő azonban állandóan szorong a függő miatt, de ezt igyekszik titkolni. Beletemetkezik saját problémáiba, gyermekéről megfeledkezik, elutasítóan bánhat vele, nem védi meg, magára hagyja a gyereket vagy épp kiszámíthatatlanul viselkedik saját tehetetlensége miatt. Ez még rosszabb a gyereknek, mint a függő magatartása.

A szenvedélybetegség nem magánügy!

A családban kezdődik…

,,A családban kezdődik minden… a szenvedélybetegség is.” Ezt a mondatot a ’90-es években a Katolikus Karitász tette ki a plakátjára. Szerencsére nem csak az addiktív viselkedés indulhat ki a családból, hanem a megoldás is. Szögezzük le: a stabil gyógyulás kulcsa egy addiktológus által támogatott terápia, melyben a függő elkezd figyelni az érzelmi igényeire és a hozzátartozók is szembenéznek azzal, hogy mivel járultak hozzá a függőség és a titok fenntartásához. Addig is sokat tehet a család, míg erre a lépésre elszánják magukat. Például fontos odafigyelni arra, hogy a problémák megoldására milyen példát mutatunk a gyereknek. Ha azt figyeljük meg, hogy a szenvedélybetegség a szorongás, a rossz hangulat oldását, a másokhoz való kapcsolódást vagy az el nem ért célok miatti feszültség csökkentését szolgálja, kérjünk segítséget szakembertől.

Amikor a pótcselekvés már több mint szimpla kikapcsolódás, ha már próbára teszi az önuralmat, akkor be kell avatkozni! Az érzelmek azonosításán túl igyekezzünk apró, de betartható szabályokat hozni. Például legyen szabály arra, hogy mely helyzetekben engedélyezzük magunknak az alkoholfogyasztást vagy a digitális eszközök használatát. Mondjuk a hálószobába vagy az étkezésekhez nem viszi oda senki a telefonját. Vagy mik azok a kivételes alkalmak, melyeken egy kisebb mennyiségű alkoholt megengedünk magunknak. Ezek növelik a tudatosságot, a helyzet feletti kontroll- és biztonságérzetet is. Továbbá mind-mind időt és lehetőséget teremtenek arra, hogy valóban kapcsolódni tudjunk, érzésekkel töltődjünk fel kapcsolatainkban.

Katona Katalin
okleveles pszichológus
www.pszichologus13.hu
pszichologus13(at)gmail(dot)com
+36-70-317-15-90

A cikk a Patika Tükörben jelent meg, keresse minden hónapban a gyógyszertárakban!

Kapcsolódó írások