Hirdetés
Szily Nóra: Lehet hozzám kapcsolódni!

Szily Nóra: Lehet hozzám kapcsolódni!

Legalább öten köszönnek rá a kávézóban, amíg odaér az asztalhoz, és ő mindenkivel vált néhány kedves szót. Nem engedi, hogy meghívjam a narancslére, és a végén, amikor megjegyzem, mennyire élveztem a beszélgetést, felragyog: „Tényleg?”

Hirdetés
Hirdetés

Szombathelyen született, majd az egyetem első két éve Debrecenhez kötötte. A vidékiség meddig volt meghatározó érzés?

Érvényesült egyfajta fokozatosság: kisváros, nagyváros, főváros. A Debrecenben töltött évek életem egyik legboldogabb korszakát jelentették. Nagyon jó baráti társaságba tartoztam. Imádtam ott egyetemistának lenni! Budapesten egészen más volt. Kevésbé bensőséges. Amúgy is örökké él bennem az egykori szombathelyi lány. Gyakran járok ebbe a kávézóba, ismernek itt, tudják, hogyan szeretem a kávét. És megvan a magam közértes Ildije, sőt, postáskisasszonya is: vagyis a fővárosban is igyekszem úgy élni, mint amit gyerekkoromban megszoktam.

Néhány évvel ezelőtt egy kozmetikai cég pro age kampánya mellé állt. Miért?

Az a felkérés jókor talált meg. Épp akkor, amikor negyven felé közeledtem. A harmincas éveiben az embert elkezdi foglalkoztatni az idő múlása, különösen, hogy a média és a szépségipar azt üzeni: huszonévesnek kell maradni, de legalábbis annak kell látszani. Éppen holnap lesz a születésnapom, és ha számot vetek, azt gondolom, hogy az elmúlt év is adott valamit, ami korábban nem volt az enyém. Tartalmi szempontból az idő múlása: gazdagodás. A külső változás kapcsán pedig azt vallom, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy az alkatunknak, adottságainknak, lehetőségeinknek megfelelően kihozhassuk magunkból a maximumot. Közszereplőként kötelességemnek érzem jó karban tartani magam, és természetesen figyelemmel követem a szépségtechnikai újításokat is.

De a néző nem ostoba: emlékszik, hogy húsz évvel ezelőtt is látott engem a tévében, tehát nem kell úgy kinéznem, mintha húsz évvel fiatalabb lennék. Sportolok, ápolom a bőröm, ami a testemnek-lelkemnek jó, de nem fogom „a fülemet hátul összepatentoltatni”, mert akkor pont azt veszíteném el, amitől én én vagyok, és amit a munkám során is használok: a tekintetemet, a mosolyomat vagy akár a meghatottság jeleit.

Egy felmérés nemrég azt az eredményt hozta, hogy a magyar nők elenyésző százaléka talál saját magán bármit is szépnek…

Az az érzésem, mintha Magyarországon ciki lenne büszkének lenni önmagunkra, vagy szeretni magunkban valamit. Pedig mindenkiben van szépség. Kívül-belül. Az egyediség sokféleségében hiszek. Én nem szeretnék „ugyanolyan” lenni, mert akkor lecserélhető lennék: akár egy-egy kapcsolatban, akár a munkában. Van még hová fejlődnünk, hogy az önismerettől az önelfogadáson és az önszereteten át eljussunk az önbizalomig.

Szokták mondani, hogy az lesz pszichológus, aki magát akarja megfejteni…

Ne finomkodjunk: „akinek magával van baja”. Ezt egy rossz közhelynek tartom. Én már viszonylag korán, kamaszként is tépelődő, érteni vágyó, elmélyülő, analizáló típus voltam. Eredetileg az orvosira szerettem volna menni. De aztán a fizikatanárom annyiszor alázott meg a tábla előtt, mondván, soha nem fogok ötösre felvételizni, hogy végül fél év alatt felkészültem inkább a pszichológia szakra, ahová jóval nehezebb volt bekerülni. Úgy gondoltam, emberekkel kommunikálni jó, történeteket megismerni jó, hallgatni, és főleg segíteni – jó. Újságíróként is ezt csinálom, és imádom.

Milyen a jó beszélgetés?

Azt szoktam mondani, hogy olyan, mintha angyal szállt volna át a szobán. Amikor elveszítjük az időérzékünket, amikor szinte megfeledkezünk a külvilágról. Igyekszem ezt a légkört megteremteni a tévében is.

Az interjúalanyaim némelyike először megriad a stúdióban, ahol csupán egy asztal meg két szék van és a kék háttér. Mindig azt mondom nekik, hogy ne törődjenek semmi mással, csak nézzenek a szemembe. Az értő figyelem az én titkom – mondhatnám azt, hogy ennyire egyszerű… Hogy egy reflektor vagy egy kis lámpa fényénél teszem fel a kérdéseimet, számomra szinte mindegy. A magánéletem nem úgy alakult, mint a mesében, kétszer elváltam, de egy szerelem már biztosan örökké tart: ez pedig a hivatásom.

Mi a helyzet a magánélettel?

Nem vagyok egy hős amazon, aki azt vizionálja, hogy egyedül is kerek lehet az élet. Azt gondolom, hogy tisztességgel tettem a dolgom. Hozzáteszem: nagyon jól kooperáló apákkal együtt. Persze közben azért sokszor gyötört a bűntudat, hogy a gyermekeim nem teljes családban nőnek fel. De a hétköznapi, olykor férfiasnak tűnő küzdelem közben igyekeztem magamban megőrizni a nőt. Lehet hozzám kapcsolódni, andalogni velem, bámulni a naplementét, és az sincs ellenemre, ha előre engednek az ajtón, vagy ha valaki a háta mögül mosolyogva előhúz egy virágcsokrot…

És most van kivel bámulni a naplementét?

Nincs. De mivel a naplemente mindennap eljön, ma is arra gondolok, hogy eggyel kevesebb olyan nap van hátra, míg egyszer csak lehuppan mellém valaki… Nincs bennem görcs, és ez jó.

Névjegy

Szily Nóra

Televíziós műsorvezető, riporter, újságíró

Műsorai többek között: Őszintén – Szily Nórával; Egy kávé Szily Nórával

Több száz interjút készített már

Két nagyfia van

Végzett pszichológus

Újabban life coachinggal, azaz életvezetési tanácsadással is foglalkozik

Az interjú 2013 májusában készült

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Pirula Trend