Hirdetés
Robotlányként az élet

Robotlányként az élet

Réka 21 évesen, egy autóbalesetben veszítette el az egyik lábát. A Lábatlan blog szerzőjeként, illetve előadóként személyes tapasztalatainak megosztásával próbál a társadalmi előítéletek ellen tenni. Akik az írásait olvassák, képet kaphatnak róla, milyenek a hétköznapjai egy nem mindennapi lánynak.

Hirdetés
Hirdetés

Robotlányként vagy ismert. Honnan ez a név?
A rehabilitációs központban egy kisfiú nevezett el így. Megkérdezte tőlem, hogy robot vagyok-e, én pedig azt válaszoltam igen. Úgy döntöttem, ha már ez a kisfiú elnevezett, legyen ez a művésznevem.

Előadásokat tartasz, írsz. Miért?
Szerintem mindannyian úgy vagyunk „beprogramozva”, hogy nyomot akarunk hagyni magunk után. Ez a nyom mindenkinek más, nekem ez. Tanulsággal szolgálok az írásaimon keresztül, szeretem megosztani a történetemet.

A blogodban engeded, hogy az olvasó a lelkedbe lásson. Ez személyes kapcsolataidban is jellemző rád?
Régen nem voltam ennyire nyitott, kevés embert engedtem a „védőfalam” mögé. Most már nyitott könyvként próbálok működni a barátaim és az ismerőseim számára. Így könnyen megtalálom a közös nevezőt azokkal, akik számomra értékesek és én is az vagyok nekik. 

Egyre jobban kommunikálsz?
Sokkal jobban. Felismertem, hogy ennek fejlesztésével tudok könnyebben nyitni mások felé, és szerintem ez oda-vissza működik.

Az írásaidból az derül ki, hogy fontos számodra a fejlődés.
Nagy törés volt, amikor az egyetemi tanulmányaim alatt azt vettem észre, hogy megutáltam a tanulást. Nem láttam értelmét annak, hogy bemagoljam az anyagot, majd levizsgázzak és rövid idő múlva eltűnik az a tudás. Túl sok olyan dolgot tanultam meg az iskolai képzés során, amire nem volt szükségem, nem érzem, hogy lényegében hozzám tett volna. Most autodidakta módon, ami érdekel, azzal foglalkozom. Amióta megválogatom, mit tanulok, és figyelem miben tudok jól fejlődni, sokkal könnyebb ez a folyamat.

De ezt nem csak az iskolai tanulmányokra érted.
Nem, mindenre, amit az élet ad.

Most hogy állsz az egyetemmel?
Az egyetem parkolópályára került. Gondolkodom, hogyan legyen, mit kezdjek az életemmel. Szeretnék olyan dolgokkal foglalkozni, ami számomra is értékes, nem csak robotként végezni a dolgom.

Nem munkát, hanem hivatást szeretnél.
Igen, abszolút hivatáspárti vagyok. Nagyon sok nyáron olyan munkát végeztem, ami nyilván épített, de hosszú távon nem tudtam volna élvezni. 19 évesen kerültem egyetemre, úgy választottam szakot, hogy nem tudtam az önismeretről, a pszichológiáról. Bárcsak úgy mehettem volna neki a felvételinek, hogy jobban ismerem magam. Azt keresem, ami tényleg érdekel és élvezem. A sportvonal, ami nagyon erős az életemben. Mindig az volt. Lehet ez lesz az irány.

Régen naplót írtál, amiben  évekkel ezelőtt leírtad, hogy nagy dolgokat fogsz véghezvinni. Most is így érzed?
Nagyon bízom abban, hogy értékes életet tudok élni. Idáig is az volt, csak eddig olyan voltam, mint egy szunnyadó mormota, akinek a tudatosság hiányzott az életéből. Most pedig már figyelek arra, hogyan élek, hogyan étkezem, hogyan mozgok, hogyan alakítom a kapcsolataimat. Bízom benne, ez elvezet a „nagy élethez”, amit egyszer megálmodtam. Én ezért megteszek mindent a hétköznapokban.

A baleset indított el a tudatosság útján?
Egyrészről igen, másrészről, amikor az egyetemre kerültem, azt éreztem, hogy ha az ember szeretné megállni a helyét, tudnia kell miben tehetséges, mik az erősségei és a gyengeségei, miben kell fejlődni. Igyekeztem feltérképezni magam, ugyanakkor inkább útkereső voltam, mint tudatos. A baleset robbanásszerűen hozta a felismerést, mennyi mindent nem tudok se magamról, se a környezetemről, se az emberi kapcsolatokról. Arra ébredtem, sokkal több a világ, mint amennyit én addig megismertem belőle.

Trauma még a lábad elvesztése?
Érdekes módon nagyon könnyen beszélek róla. Ha magamban tartanám, az fizikailag is fájdalmat okozna. Igyekszem úgy beszélni erről, hogy ne ez legyen a fő téma, mert van egy életem és nem csak az a lényeg, hogy van-e lábam. Fontos, ha volt egy trauma az ember életében, azt muszáj szavakban felszínre hozni, mert különben ott marad és képes beépülni. Ha van egy problémám, rossz érzésem, akkor utánajárok, mi az oka, hogy ne kelljen vele együtt élnem.


Ezt most így működik, de a baleset idején hogyan élted meg?
Hullámzó volt. A gyásznak vannak folyamatai, de nálam ez összevissza volt. Hiába veszett el a lábam, az életem megmaradt, és ennek nagyon örültem. Aztán elindult a fantomfájdalom, mélypontra kerültem. Amikor megkaptam az első „lábamat”, a lelkesedésem teljesen megtört. Aztán szépen fokozatosan elkezdtem járni, és a magamba vetett hitem visszajött. Folyamatosan egy fönt-lent állapot volt. A mai napig vannak hullámhegyek és -völgyek, de nem olyan élesen. A tudatosság, a meditáció, a gyógyszermentesség nekem rengeteget segít, mert így magamban keresem az erőt és a megoldásokat.

A blogodban nem írsz a családodról. Szándékosan?
Egy kis idő kell még, hogy az életünkben történt nehézségeket, családi dolgokat össze tudjam kötni egy teljes egésszé. Egyébként most formálódik egy könyv, egyszer kész lesz.

A legutolsó blogbejegyzésedet pár napja írtad. Bevallom számomra ez volt a legerősebb. Úgy éreztem, egy komoly lelki folyamat eredménye ez az írás.
Potyogtak a könnyeim miközben írtam. Én is úgy érzem, hogy messze a legjobbat most tudtam alkotni. Az utóbbi időben sokat foglalkoztam pszichológiával, ami segít többet megtudnom a múltamról. Olyan kellemes felfedezni ezt a 24 életévet. Egyszerre tragikus és felemelő.

Két katartikus élményt említesz benne, a húgod és a lábad elvesztését, pozitív kicsengéssel.
A rettenetes érzések csodálatosak is egyben, mert megtapasztalsz valamit, ami annyira katartikus, hogy megváltoztatja az életed. Csak rajtad áll, hogy ezt az élményt hogyan őrzöd meg tovább. Nyilván az embernek végig kell mennie folyamatokon, el kell gyászolnia a veszteségét, és utána lehet ebből valami előnyt is kovácsolni, amellett, hogy borzasztó nehéz. Mindig megtaláltam az előnyeit, habár nagyon nehéz volt végigcsinálni, és veszteség volt mindkettő. Azt gondolom, ha elfogadjuk azt, ami kialakult, utána feszültségmentesebben lehet élni a jelenünket. A fönt és lent, nálam mai napig így van.



Robotlányként az élet

Kicsinek is ilyen voltál?
Tüzes voltam és legyőzhetetlen. Elképesztően életerős. Játékos, amit próbálok megőrizni. Ez számomra nagyon fontos, ha elveszteném, végem lenne.

Hogy lehet a játékosságot megőrizni?
Amiben és ahogyan most élünk, az egyik legnehezebb, a játékosságot megőrizni. Minden tömeget akar belőlünk csinálni, elveszítjük az egyéniségünket. Szerintem föl kell idézni a gyereket magunkban, milyenek voltunk kicsi gyerekként. Ha kifogod az első haladat a tóból, az egy fantasztikus élmény. Ha úgy tekintesz valamire, mint egy első élmény, akkor sokkal jobb lesz az ember közérzete. Legalábbis az enyém nagyon.

Biztosan gondoltál már rá, milyen lenne az életed a baleset nélkül.
A baleset nélküli életem is értékes lett volna, más lenne, de nem értéktelenebb. Valószínűleg egy mérnöki irodában elhelyezkedtem volna jó fizetéssel, stabil háttérrel. Minden stabil lett volna, miközben én más vagyok. Szeretek menni, mozgásban lenni, zsibongani, kommunikálni, kihívásokat megoldani. Egy nagyon dinamikus életet tudok elképzelni magamnak. Baleset nélkül nem biztos, hogy ezt a dinamikát át tudtam volna élni.

Tőled idézek: „Úgy érzem, hogy nem akarok más lenni, máshogy élni, nem kell két láb.” Ez nekem azt üzeni, teljesnek éled meg az életedet.
Megtanultam azért hálásnak lenni, ami éppen van. Próbálok egy olyan filozófia mentén élni, ne keseregjek azon ami megtörtént, mert a jelenemet teszem tönkre. Ha azon gondolkodom mi lesz évek múlva, elkap a félelem. Ezeket a kicsapongásokat megtanultam nem komolyan venni. A jelen tudatosságára törekszem. Mindenért ami eddig történt hálás lehetek, mert ide juttatott el. Magasra. Mert minden csak viszonyítás kérdése.

A jelenben élsz. Ettől függetlenül tervezel?
Önismereti osztályfőnöki órákat tartok, azon dolgozom, hogy ezeket még magasabb szintre vigyem. Sok iskolába szeretnék eljutni, és tudatosítani a gyerekekben, hogy azt csinálják, amit tényleg szeretnének, ami a képességeikhez mérten érdekli őket. Ne azt, amit mások elvárnak tőlük. Nagy célom körbejárni a világot, megnézni más kultúrákban hogyan gondolkodnak például a sérültségről, egy másfajta életről, amit a közösség nem ismer. Szeretnék tapasztalás szintjén mélyebbre menni az emberi kapcsolatokban. A sportot beépíteni az életembe. És blogolok tovább. Ez vagyok én. Kicsi lány, nagy álmokkal.
(Fotók: robotlany.blog.hu, rtlklub)

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Pirula Trend