Hirdetés
„Nagy harcos ez a gyermek” - Gyógyulásom története

„Nagy harcos ez a gyermek” - Gyógyulásom története

Mosolygós hölgy jön velem szembe, már messziről integet, ahogy leszáll a vonatról. Igen, én vagyok az – mutatkozik be Mikálácz Józsefné Ilike. S miközben ismerkedünk, a ragyogóan kék szemek azt üzenik, hogy a boldogság egyetlen pillanatra sem hagyta el, még akkor sem, amikor kiderült, mellrákja van.

Hirdetés
Hirdetés

„Nagy harcos ez a gyermek” - Gyógyulásom története

 

„Anyukám mondta mindig, hogy Ilikém, 40 év felett oda kell figyelni az egészségedre, s mint szófogadó „gyerek”, mentem is szemészetre, tüdőszűrésre, nőgyógyászhoz és évente egyszer mammográfiára. Soha semmi problémám nem volt. A családi történetekből tudom, hogy egy éves voltam, alig a háború után, amikor egy fertőzést kaptam, s csak óriási szerencsémnek köszönhetem, hogy életben maradtam. Akkor azt mondta az orvos a szüleimnek, hogy nagy harcos ez a gyermek, nem fog elbukni soha. Hát erre gondoltam, amikor kézhez kaptam a diagnózist, amelyben az állt, hogy a röntgenfelvételen egy sötét folt látható. 2003 szeptemberében azzal bocsátottak el, hogy jöjjek vissza fél év múlva, akkor újra készítenek egy felvételt.

 

Akkor hazamentem, gondolkodtam hogy mégsincs ez jól, nem akarok én olyan sokat várni. Aztán összepakoltam és másnap Budapestre utaztam, ott él a húgom és együtt besétáltunk az onkológiára. Ekkor kezdődött az én kálváriám. Egy nap múlva kiderült, hogy a mellemben rosszindulatú daganat van, a professzor úr biztatóan rám nézett és azt mondta, angyalkám, most nézek egy időpontot, azt a huncutságot, aminek nem kell ott lennie, gyorsan-frissen kivesszük. Nem estem kétségbe, nem vagyok én az a fajta, akit egy betegség ledönt. Valahogy mindig az élet napos oldalát láttam, s nem volt ez másképpen akkor sem, amikor kiderült, hogy beteg vagyok.

 

A műtét után nagyon jól éreztem magam, pedig várt rám még egy műtét, mivel a nyirokcsomóban már volt egy áttét. 57 éves voltam. Azt gondoltam, hogy most ezt végig kell csinálnom, a jó isten tudja majd, mi a szándéka velem. A családom azonban nagyon megijedt, főként a lányom és az akkor 9 éves unokám arcán láttam a kétségbeesést. Tudtam, hogy értük akarok meggyógyulni, hogy még velük lehessek néhány évet, ameddig csak lehet.

 

A műtétek után jött a sugárkezelés, ahogy visszaemlékszem, az volt életem egyik legnyugodtabb korszaka. A kezelésekre vonattal jöttem Székesfehérvárról Budapestre, utazás közben jókat olvastam, mindig a kezembe akadt egy-egy olyan könyv, ami segített nekem. A kemoterápiát viszont rosszul viseltem, de az adjunktusnő azt kérdezte tőlem: meg akar gyógyulni? Mert ha igen, akkor ezen túl kell esni. Borzalmasan éreztem magam, fáradékony voltam, kiesett az összes fogam, gyakran hánytam. Közben a férjem szintén nagyon beteg lett, szinte már beszélni sem lehetett vele, de ott volt a lányom és a vejem. Vannak mélypontok, amikor az a legfontosabb, hogy az ember biztonságban érezze magát. Hát ők fogták a kezemet erősen, sosem engedtek el.

 

Meg kell mondjam, csodálatos orvosokkal találkoztam, akiknek az életemet köszönhetem. Volt ám olyan, amikor annyira elhagyott az erőm, hogy talán élni sem akartam. De a doktornőm mindig benézett hozzám, mielőtt hazament és megkérdezte: Mikáláczné, hogy érzi magát. Én meg csak a ronda nézésemmel üzentem, hogy nem jól, elegem van mindenből. Na, erre behívott az irodájába, kicsit beszélgetett velem, szó szerint talpra állított, s lám, az élet ment tovább. A doktornő nemcsak a testemet, a lelkemet is gyógyította.

 

Idős szüleim éltek még, nem tudták, hogy beteg vagyok, megőriztük a titkot, hisz miért zavartam volna meg a nyugalmukat. Amikor aztán túl lettem a kritikus 5 éven, és tünetmentes voltam, eljött a karácsony, én eléjük álltam, hogy hoztam egy ajándékot, de nem lehet azt megfogni. Akkor aztán elmondtam, hogy mi történt velem az elmúlt években. Átöleltek mindketten, örömükben sírtak.

 

Azóta már sok-sok év telt el, az orvos tanácsait mindig szigorúan követtem, megváltoztattam az étkezési szokásaimat, a diétát például a mai napig tartom. Én gyógyult vagyok és néha sajnálom, hogy nem mondtam el sokszor a betegeknek, hogy küzdeni kell, mert a betegségből ki lehet gyógyulni.”

 

Ahogy elbúcsúzunk, az jár a fejemben, hogy Ilike, aki legyőzte a betegséget, aki az utolsó pillanatig ápolta szüleit és férjét, milyen derűvel volt képes szembenézni a nehézségekkel. Azt mondta, az örömöt a családjától kapta, de azt gondolom, a boldogságot ő teremti.

 

Ilike történetét lejegyezte: Kertész Éva

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Pirula Trend