Hirdetés
Jelentés Hajnóczy Elkülönítőjéről – 38 év után újra

Jelentés Hajnóczy Elkülönítőjéről – 38 év után újra

Voltak évek, amikor a tényfeltáró riport műfaja virágkorát élte Magyarországon. A jelenség diszkrét bája, hogy ekkor éppen diktatúra volt. A hetvenes években minden, magára valamit adó hetilap közölte ezeket az írásokat – az Élet és Irodalom, az Új Tükör, a Nők Lapja is – nem beszélve a folyóiratokról, melyekből bőséges volt a választék és törzs-olvasóközönségük is kialakult.

Hirdetés
Hirdetés

Arról, hogy mi a valóság, mi húzódik meg a „legvidámabb barakk” kulisszái mögött, ezekből az írásokból értesültek az emberek; az értelmiség (s ebbe a kategóriába író, újságíró egyként beletartozott) komolyan vette ez irányú felelősségét.

Mindennek hagyománya volt itthon – a falukutatók, a népi írók közül, a legrangosabb írók is írtak riportot, szociográfiát, Nagy Lajos, Németh László, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond. Ezeken a művészi-felelősségteljes alapokon még az ötvenes években is születtek kemény riportok (a vonalas, önigazoló, melldöngető „termelési riportokkal ” egy időben) olyan író-újságírók tollából például, mint Tardos Tibor vagy Karinthy Ferenc.

Amikor tehát 1975-ben, a Valóság című folyóiratban Hajnóczy Péter közreadta Az elkülönítő című szocio-riportját, létező írói hagyományra és valós olvasói igényre építhetett. De ő is és a lap vezetői is tudhatták, hogy provokatív, a frizsider-szocializmus látszat-biztonságának megrendítésére alkalmas írást bocsátanak közre. Az elkülönítő ugyanis azt mondja ki fehéren-feketén, hogy a szocializmusban fő életelvként hirdetett egyenlőség mögött micsoda mély, pokolbeli bugyrai vannak az embertelen egyenlőtlenségnek - ahogy az már diktatúrákban természetes, tehetnénk hozzá mai, szabadabb szavainkkal.

Jelentés Hajnóczy Elkülönítőjéről – 38 év után újra

Mondandójának közvetítésére az író a kollektív társadalom egy jellegzetes torzképződményét használja: a szentgotthárdi elmeszociális otthon életébe pillant bele, melyben, mint cseppben a tenger, tükröződik a kor álságos erkölcse. Hajnóczy szépírói életművének témái sem esnek túl messze ettől a kietlenül gonosz világtól: itt keresi szabadságát az ember, akit egyszerre ábrázol kegyetlen realitással és allegorikus víziókon keresztül.

Az író akkor 33 éves, saját életében is vívja csatáját személyes, művészi-emberi szabadságáért. Árván indul és talajtalan marad mindvégig. Sosem sikerült biztonságot, egzisztenciát építeni maga köré, és bár negyvenegy évesen bekövetkezett haláláig elkísérte pályatársai megbecsülése, olvasóinak kitartása pedig azóta is töretlen – ki-ki eldöntheti, elegendő bér-e ez egy nagyra hivatott tehetségért.

Akárhogy is van, az egymást követő nemzedékek újra és újra felfedezik Hajóczy Pétert, a 70-80-as évek irodalmának „ködlovagját” – ahogy Mészöly Miklós jellemezte az írót, amikor harminckilenc évesen, első novelláskötetének megjelenése után öt évvel meghalt, ránk hagyva egyetlen, vaskos kötetben elférő életművét. Ez most kiegészült a Magvetőnél megjelent Jelentések a süllyesztőből című kötettel. Ez tartalmazza Az elkülönítő című riportot és a megjelenés botrányához kapcsolódó leveleket és jogi dokumentumokat, valamint az író más, e témához kötődő írásait.

Hajnóczy majd’ negyven éve írt riportjának hangja velőtrázó ma is. Olyan emberek sorsáról szól, akik időleges ellátás reményében önként vagy orvosi javaslatra szociális otthonba kerültek, és örökre bezáródtak mögöttük ezeknek a – valójában elmeszociális – intézményeknek a kapui. A rendszer „beépített elemeiként” ott dolgozó intézetvezető, párttitkár – dacolva néhány lelkiismeretes orvos ellenvéleményével és néhány ápolttal, akik igyekeztek helyzetükről tájékoztatni a sajtót – minden visszaélést elkövetett, amit kiszolgáltatott emberek ellen csak lehet. Főleg a beutaltak javaival garázdálkodtak: voltak leszármazottak, akik előre megfontoltan utaltatták be idős, beteg hozzátartozóikat e „süllyesztők”-be, hogy rátegyék a kezüket lakásukra, ingóságaikra. A tanulmány minden hatásvadászattól mentes, minden irodalmi mázt nélkülöző puritán, és ennélfogva megrázóan félelmetes kórrajza egy magát humánusnak mondó, képmutató rendszernek.

Amilyen drámai volt az olvasókra tett hatása, olyan viharosan reagáltak a riportra a hivatalok is. Védekezni kellett. Nem, nem a leleplezett bűnösöknek, hanem a visszaéléseket felfedő írónak, a tényeket feltáró orvosoknak, a folyóiratnak, a kiadónak. Személyiségi jogaik és becsületük védelmében a szentgotthárdi intézet két tejhatalmú „középkáder” vezetője helyreigazítási pert indított a szerző és a kiadó ellen.

Aligha volt akkoriban olvasottabb cikk, hiszen a konszolidált szocializmusban elámított embereket sokkolta a tény, mi is folyik a szociális otthonokban a jog hallgatólagos egyetértésével: emberek életét lopják el azzal, hogy ítélet és felülvizsgálati lehetőség nélkül eltüntetik őket egy elmeszociális intézet süllyesztőjében. Az egyik megszólaltatott pszichiáter, dr. Soóky András így foglalja ezt össze: „Ezek az otthonok patologikus képződmények…Hogy kívül esik az ellenőrzésen – ez tartja elsősorban életben…míg az anomáliák ellen a pszichiátriai osztályok betegeit a törvény védi – sajátságos és tragikus módon ott, ahol a betegek halálukig kénytelenek tartózkodni, nem védi őket semmi…Például valaki örököl egy házat, de nem tudja eladni, mert a ház egyik része lakott. A tulajdonos tehát valahová el akarja helyezni ezt a fölösleges öregember; kitaposott út – be a zárt osztályra! Ellene vethetnék, hogy extrém eset. Sajnos, nem. De itt van bírói szemle, van tényleges ellenőrzés! Mennyivel kényelmesebb egy olyan intézetbe tenni, ahol ellenőrzés nincs! Ezek az intézetek arra jók, hogy fölösleges embereket legális keretek között eltüntessenek. Ez az igény hozta létre őket.”

A bírósági tárgyalás legfeszültebb és legabszurdabb pillanatai azok, amikor a Valóság jogásza, dr. Molnár József indítványozza, hogy hallgassák meg az intézetvezetővel készült magnófelvételt – az illető egyébként felperesként azt állította, hogy ő egyáltalán nem nyilatkozott Hajnóczynak – és a tárgyalóteremben ilyen mondatok hangzottak el a mindenható „középkáder” szájából:

„…Főként a skizofrének között van, aki fizikailag, talán szellemileg is képes lenne rá, hogy dolgozzon, de nem hajlandó: akaraterő nincs bennük. Ez főleg az epilepsziásokra jellemző. Mindenkit megvádolnak…”

A pert azonban mégis a szerző (a kiadó) nyerte, a felperes intézetvezető kádernek csak annyiban adtak igazat, hogy nyilatkozatának írásbeli megjelentetéséhez valóban nem járult hozzá.

Nem kellett tehát „helyreigazítani” az igazságot, bár ennek sokan „nem örültek”, például Medve László egészségügyi miniszterhelyettes sem, aki a cikk kapcsán a 168 óra rádióműsorban nyilatkozott, „ártalmasnak” minősítve azt. A Hivatal fő érve az volt, hogy Hajnóczy interjúi túlnyomó részt 1971-ben készültek, és az azóta eltelt négy évben már elkezdték felszámolni az anomáliákat: előfordul a retorikában „a törvény szigorával lesújtunk”, „folyik a jogszabályi rendezés munkája”… Tehát tényleg elkezdődött valami változás, amivel egyébként valószínűleg vártak volna még néhány évtizedet – embereket, életeket, sorsokat feláldozva – ha Hajnóczy nem írta volna meg Az elkülönítőt.

Nemcsak annak érdemes tehát elolvasnia a kötetet, aki első kézből akar információt kapni a hetvenes évek csinosra suvickolt látszatai mögött rohadó társadalmi rendszerről. Mást is lehet tanulni belőle. Az írástudók felelősségéről például, akik nem hagyták szó nélkül a társadalom peremére szorultak sorsát. Azokét, akik minden önigazoló vezető útjában vannak mindenkor, mert rontják az összképet, a statisztikát. Ma már nem tartanak fent számukra költséges intézményeket, süllyesztőket (kivéve persze a börtönöket), más technikák vannak elkülönítésükre. De ha az új Hajnóczy-kötetet forgatja valaki, egyéb is feltűnik: az, hogy mit is csinál egy fecske, ha röpülnek utána és ezzel segítik röptét a többiek. Nyarat. Vagy legalábbis egy kis olvadást a télben.

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Pirula Trend