Hirdetés
Ismét népszerű a fűző

Ismét népszerű a fűző

A fűző a XIV. században vált divatos ruhadarabbá. Felsőtestük legkeskenyebb részét a nők ezzel a módszerrel tudták még karcsúbbá varázsolni, fokozva ezzel nőies kisugárzásukat. A fűzők megítélése az idők folyamán változatos volt, azonban tény: a fűző napjainkban is divatos viselet.

Hirdetés
Hirdetés

... Égessétek el a fűzőket! Rakjatok máglyát a kegyetlen acélból, amely oly sok éven át uralkodott testetek felett és sóhajtsatok fel a megkönnyebbüléstől, mert biztosíthatlak benneteket, hogy eljött az emancipáció pillanata! ...

(Elizabeth Stuart Helps, 1874)

... Kicsi derék, kicsi agy! A női alak legkeskenyebb pontján az életfontosságú szervek körül viselt páncél következtében szinte alig jut vér az agyba. Ez a magyarázata annak, miért sikoltanak a nők, amikor megpillantanak egy egeret ...

(Frances Willard divatreformer)

A fűző a derék, a csípő és a mell formálására, karcsúsítására viselt ruhadarab, amely a XIV. század második felében vált divatossá. Ebben az időben a nők egy vékony fapántot varrtak a ruhájukba, hogy derekukat vékonyabbra szorítsák, de a fiatal férfiak is hasonló módszerrel karcsúsították magukat.

A XV. század második felében, Spanyolországban tűnt fel a vasból készült fűző, amely szinte páncélként fogta körül a testet. A XVI. század első felében az angol és francia udvarban is ezzel a fűzőtípussal próbáltak nőiesebb formát kölcsönözni maguknak a nők.

Magyarországon a XV. században a nők erősen fűzték magukat, bár a XVIII. század előtt nem volt szokás ilyen mesterséges páncélvérthez hasonló fűzőt használni, helyette inkább mellényüket fűzték szorosabbra. A XVI. század második felében a szövettel bélelt páncélderék volt általános.

A XVII-XVIII. században a fűző két részből állt, egy ujjatlan fa-, fémpántokkal vagy halcsonttal merevített fűződerékból és egy hasonlóan kiképzett háromszög alakú betétből. A XVII. század közepén a férfiak is szívesen fűzték magukat, hogy mellkasuk még domborúbb legyen. A XVIII. század elejétől egészen az I. világháborúig a vászonból készült, halcsontokkal merevített fűző volt általános. A két világháború között gumírozott anyagból, a második világháború után nejlonból vagy más anyagból készítették.

A XIX. század végén sokan tiltakoztak a fűző viselete ellen, többek között orvosok emelték fel szavukat, mivel úgy vélték, hogy a nők saját hiúságuk csapdájába esnek azzal, hogy képesek akár 38 centiméteresre zsugorítani derekukat, megnyomva ezzel belső szerveiket, amely olyan súlyos betegségekhez vezethet, mint a gerincferdülés, a mellrák vagy a tuberkulózis.

Valeria Steele "A fűző története" című könyvének megírásakor komolyan tanulmányozta a fűző egészségkárosító hatásait. Orvosi, kórbonctani  jelentéseket vizsgálva arra jutott, hogy bár e ruhadarab csökkentette a tüdő befogadóképességét - ami kapkodó légzést eredményezett -, állandó viselése pedig a hát- és hasizmokat gyengítette, de a fűző viselésének "legsúlyosabb következménye" az emésztési zavar, felfúvódás lehetett.

Valeria Steele szerint a feministák véleménye is megoszlott a fűző használatával kapcsolatban: egyesek a fűzőre úgy tekintettek, mint egy olyan ruhadarabra, ami a nőket szexuális tárggyá tette, mások pedig a magabiztosság, a méltóság szimbólumának tekintették. Steele mindezek ellenére úgy gondolja, sok nő azért hordott fűzőt, mert szerette, és viselése alkalmat adott arra, hogy a nők szexualitásukat társadalmilag elfogadott módon fejezzék ki. "Bizonyosan akadtak, akik számára a viselet fizikai kínzással ért fel, de túlzás lenne azt állítani, hogy minden nő így érzett. Ma rendkívül fontosnak, alapvetőnek tartjuk a kényelmet, de a tizenkilencedik században más volt a helyzet" - írja.

Ma már elsősorban a kényelmi és egészségi szempontok játszanak szerepet a fűzők készítésénél, bár tagadhatatlan: viselésük és látványuk esztétikai élményt nyújt.

Potondi Eszter

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Pirula Trend