Hirdetés
A megfáradtak keljenek útra: El Camino

A megfáradtak keljenek útra: El Camino

A Camino nevű 716 km-es zarándokút a francia Pireneusoktól Spanyolországon át csaknem az Atlanti óceánig húzódik, és Santiago de Compostellában ér véget. Nemrégiben végigjártam ezt az utat.

Hirdetés
Hirdetés

Írhatnék arról, hogy mi történt velem, hogy hogyan tettem meg 500 km-t két hét alatt a napsütötte Palencia mezőin, Galícia hegyein át. Írhatnék arról, hogy kikkel találkoztam, milyen tájakat láttam. Ám ami számomra igazán érdekes, azok az érzéseim, amelyeket az út során átéltem.

A csönd, az egyedüllét, az, hogy az ember magára marad a gondolataival, számomra a legfontosabb része a Caminonak.

Manapság annyi mindennel körülbástyázzuk magunkat: nehogy magunk maradjunk, nehogy  meghalljuk a benső hangokat. Mindent a külvilágból szeretnénk megkaparintani: az újságokból, a reklámokból, a tévéből áramlik felénk a kész információ - mintha nem ismernénk fel, vagy nem hinnénk abban, hogy a bennünk is ott van az egész világ...

Ha az utam során átélt érzésekről szeretnék beszélni, folyton-folyvást a szavak korlátjába ütközöm. Mert a belső átélés és a szavakkal formált darabka valóság (?) között  - ki ne érezte volna már -, gyakran áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátong.

Mégis megpróbálok röviden mesélni az útról.

Mintha az út szimbolikusan az egész életünkről szólna. Még az az egyszerű momentum is, hogy minél nehezebb a zsákod, minél több mindent cipelsz magaddal - azaz kötődsz tárgyakhoz, az anyagi világhoz - annál nehezebb az utad, az életben is.

A keleti misztikusok szerint boldogtalanságunk egyik fő oka a birtoklás, azaz a kötődések gerjesztette félelem azok elvesztéstől.

Az út alatt mintha megtisztultam volna mindettől. (Persze más kérdés, megőrizhető-e és hogyan ez az érzés itthoni, hétköznapi életünkben). Mintha a fölösleges, a kultúránk által ránk rakódott rétegek mállottak volna le rólam. (Azt gondoltam, az út végén majd veszek magamnak ruhát - szinte alig vittem valamit -, aztán eszembe sem jutott, hogy vásárolni induljak. De a lefoglalt kényelmes szállodaszoba helyett is inkább a puritán, sokágyas zarándokszállást kívántam, választottam volna Santiago de Compostellában).

A megfáradtak keljenek útra: El Camino

Azt éreztem, hogy ilyen "tiszta állapotban" szeretném élni az életemet, ezeket az érzéseket szeretném megőrizni magamban.

Megszűnt a sok hétköznapi szorongás, elillant az aggódás - ha nincs semmid, nincs mitől félned, nincs mit elveszítened.

Nagyon érdekes, hogy átrendeződött a saját énemhez való viszony is. Nem csak az anyagi világhoz való kötődés, kapcsolat alakult át, hanem önmagam megélése is. Minden, amit fölösleges rétegként, rám rakódva sajátomként éltem meg, fokozatosan szertefoszlott.

Az úton nem fontos, hogy ki vagy, mi a munkád, hogy milyen iskolába jártál, mennyi a pénzed, milyen autód van, hány éves vagy és hogy nézel ki. Megszűnik az idő. Egy darabka út a cél, amit minden nap meg kell tenned - eljutni egyik faluból a másikba. Ez olyan egyértelmű, egyszerű és világos: mindennap eljutni valahova. Ahogy az életünket is élnünk kellene.

Örültem minden pillanatnak, mintha minden pillanatban újjászülettem volna. Ami az itthoni életünkben természetes, észre sem vesszük, az itt hatalmas élményt adott. Például fáradtan ültem egy padon és megéreztem, amit addig soha: mennyire jó, ahogy fújja a szél az arcomat.

Az összezártság, az egymásrautaltság, az intimitás megélése egy-egy zsúfolt zarándok-szálláshelyen is érdekes érzéseket váltott ki belőlem. Különös testvériségérzés fakadt belőle. Megtanultam minden társamat szeretni az úton. Ugyanolyan egyszerű zarándokok voltak, ugyanúgy küszködtek (mindenkinek akad nehézsége - ízületi gondok, vízhólyag, térdfájás, stb.), mint én. Mindenkit nagyon közelinek éreztem, átalakultak a köztünk lévő határok, "szinte ők is én voltam". Az igazi empátia ebből a fajta egységélményből fakad.

Ami nagyon különös: egy pillanatra sem éreztem magam egyedül (noha egyedül vágtam neki a Caminónak) és nem voltam magányos. Az első pillanattól kezdve teljes biztonságban éreztem magam, mintha valami beburkolt, körbevett volna és tudtam, hogy nem lehet bajom.

Bárkinek tudom javasolni az út megtételét, mely fölér egy önismereti kurzussal. Bárkinek, aki éppen megfáradt, elbizonytalanodott, aki szeretne megerősödni. Aki kíváncsi önmagára, a saját érzéseire, gondolataira. Aki szeretne pozitív energiákra szert tenni, akinek kétségei vannak önmagával, vagy valamiféle felsőbb erő létezésével (mindegy minek nevezzük) kapcsolatban.

Dr. Piczkó Katalin, pszichiáter szakorvos

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Pirula Trend