Versmaraton 2 – Boda Magdolna és a tiltott gyümölcs

Molnár Gabriella - Vers, reggelireA saját kis „Versmaratonom” második napján Boda Magdolna versét választottam: hogy olvassátok, és hogy írhassak róla.

Ez az áradó szabadvers talán mindannyiunk alapvető életérzésével szembesít: a „mi lett volna, ha…”, avagy a „késő bánat” gondolatával. Folyamatosan megéltük és megéljük. Egyszer volt, valaha egy amolyan mindent magában hordozó pillanat, nevezhetjük origónak vagy bűnbeesés előttnek, amikor még mindenné válhattunk volna – e pillanatban látjuk a „lírai én”-t, a vers alanyát. Azon a termékenységtől és színektől roskadozó nyári napon az ő végtelen lehetőségei szembesülnek a tekintély szavával, mely félt és korlátoz, ugyanakkor vigasztal is.

Egy apa? Egy anya? Vagy egy ideálkép? Vagy az isten? Mindegy is, ki óv a tiltott gyümölcstől. A versben megmerevített örök lehetőség, mely képes lenne a világ minden bűvét és bűnét egy az egyben, emésztetlenül befogadni, előbb-utóbb elvetélt lehetőséggé lesz: „…én a régi, nagy gyerek,/ magamba nőttem kivehetetlenül,/ mint cserépbe szorult növény;/ a napok úgy úsznak el/ előre felskiccelt életemmel,/ mint folyón az uszadékfák” .

Boda Magdolna

Számomra mégsem szomorú Boda Magdolna verse. Mert élettől duzzadó, s benne van az örök folytatás, az örök emberi remény. A csaláncsípéses lábszárú, szöges bakanccsal tiport szívű gyereklány reménye is, energiája is örök, s örök az is, ahogy a tiltások ma eltorzítják egykori mosolyát… Jó, ez utóbbi nem vidám dolog, tényleg. Ha az egykori mindent-tagadó vadóc kénytelen felnőtt virágcserepébe beszorulva létezni, ott ugyancsak érzékletesen megszabták a határokat. De azért észrevehetjük azt is, hogy VANNAK új pitypangok, és hogy az az élet csak FELSKICCELVE van, nem eleve elrendelve. Megoldódhat talán a fájó izom is néha, újra mosolyra váltva a grimaszt.

 

Boda Magdolna

MERT TILTOTTAD

mert tiltottad, dacból marékszám

tömtem magamba a gyümölcsöt,

fanyar zöld barackot,

magostól az éretlen szilvát,

mindent bírtam,

de mindent emésztetlenül;

hajamat gyermekláncfűvel copfoztam,

fújtam pitypangbibét,

árokszéli mezítlábas nimfa,

cingár lábamszárán csalán nyoma,

plüssszívemen szögecses bakancs,

azt mondtad, soha semminek

nincs vége,

maradnak a szálak örök elvarratlan,

ezek itt már új pitypangok,

csak én a régi, nagy gyerek,

magamba nőttem kivehetetlenül,

mint cserépbe szorult növény;

a napok úgy úsznak el

előre felskiccelt életemmel,

mint folyón az uszadékfák,

ma is mosolygok tiltó szavaidon,

pedig már minden arcizmom fáj.

 

KEMÉNY ISTVÁN: KISHIT

Kemény István (forrás:barkaonline.hu)

Vajákosok, csodadoktorok aranyidején, a bizonytalan, kételkedő korokban bizony kincset ér az olyan vers, amilyen Kemény Istváné. Ráolvasásnak, „rontás ellen” még használatba is vehető, nemcsak szó, szó, szó…

Talán „Az emberélet útjának felén” járóknak adja a legtöbbet, bár manapság az is nehezen meghatározható, mikor érünk e félútra. Valaha a férfiak harmincas éveire tették ezt az időt, most nem lepődünk meg, ha egy ötvenéves akar szabadulni eddigi nyűgeitől és új utakat keresni.

És persze már korántsem csak a férfiak. Azonban mind hasonlók vagyunk abban, hogy új útra készülve szabadulni akarunk a régi ballasztoktól, melyek egyik legsúlyosabbika az önbecsülés, talán a hit hiánya. Ezt hívja itt a költő becézőn-kedvesen Kishitnek. Mintha virág lenne,valami természeti tünemény, sajátságos férfigyőző ez a megszemélyesített, női esszenciájú Kishit.

A szómágiával, a ráolvasás ismétlő köreivel előbb hízelkedve fordul hozzá a költő, hogy megnyerje, de legalábbis ne fordítsa maga ellen. Majd a jövő terveivel érvelve igyekszik meggyőzni a visszarántó erőket, s végül a megengedő, szép emlékezettel, mégis határozottan elkülönítve magát készül egy következő útra.

A te virágaid

mind vadak, de

én se leszek már

szelíd és senki,

virágozz vadul

tovább, Kishit,

én meg rohanok

újjászületni.

Itthagylak, Kishit,

a bűntudatommal,

a kérlelhetetlen

logikáddal,

emlékül pedig

a törhetetlen

üvegből megőrzött

pár szem szilánkkal.

A vers mormolnivaló, rövid sorai valóban ősi varázslatok igéit idézik, s eközben a közelmúlt személyes emlékeit is. A megbicsaklásokat és önbizalom-vesztéseket – mikor Kishit mindig teret nyer kérlelhetetlen logikájával – és a legnagyobb csalódás emlékét is: amikor a gyerekkor „szabadnak és öröknek” hitt világát elveszítve már nem működnek a csodák. Csak szilánk marad a törhetetlennek hitt üvegből…

József Attila gyermek-férfi örökválsága máshol is feltűnik: ahol az ő útjának a vállalt férfiasság jegyében vége szakad, a “homokos, szomorú, vizes” síkon, ott a ma embere – élve az akár kései újrakezdés lehetőségével – bátran átvág, szintén a férfias… gyávaság jegyében. Előtte azonban még egy nagy sorsvállalót felidéz, Hamletet – ennyi tekintélytől talán messzire fut az alkalmatlankodó Kishit.

 

Jöjjön csak, aminek

jönnie kell,

aminek dőlni,

dőljön,

a biztosaknál

legalább eggyel

több dolgok vannak

égen, földön.

 

Ilyenek járnak

a fejemben, Kishit,

homokos, szomorú

síkra érni,

sietős léptekkel

átvágni rajta,

vagy megfutamodni,

mint a férfi.

 

Mantrázó vers ez, és mondogatja, sorolja érveit, önmagát győzködve maga a költő is: felidézgeti még Kishitet hiszen nélküle, mint önfeladásunk és semmittevésünk generális okára hivatkozás nélkül minden oly bizonytalanná válik. „… visszavágyom/hozzád, Kishit, a bizonytalanból, hogy masszívnak tűnő/ roncs legyek újra,/ ne megbízhatatlan,/ erős kalandor.”

Hát tűnj el Kishit, és egyszersmind maradj még… légy közel és távol, ahogy éppen szeretnénk. És mondogatjuk a költővel:

 

Kemény István

KISHIT

rontás ellen

 

Kishit, Kishit,

kedvesem, Kishit,

pipacsmező,

mezőnyi méreg,

bocsáss meg, Kishit,

Kishit, Kishit,

de most itt foglak

hagyni téged.

 

A te virágaid

mind vadak, de

én se leszek már

szelíd és senki,

virágozz vadul

tovább, Kishit,

én meg rohanok

újjászületni.

 

Újjászületni,

Kishit, kedves,

korábbi címem,

régiségem,

tárgyi emlék,

hogy min feküdtem

kiásott földként,

és mégis éltem.

 

Itthagylak, Kishit,

a bűntudatommal,

a kérlelhetetlen

logikáddal,

emlékül pedig

a törhetetlen

üvegből megőrzött

pár szem szilánkkal.

 

Megyek, mert vár már

egy válogatott kis

csapat, a hátra-

lévő évek,

többet akarok

érni annál,

vagy éppen annyit,

amennyit érek.

 

Sok mindent akarok,

felnőni újra

és gondolkozni is,

ha újra megy majd,

feltámasztani

azt, ami felébredt,

és csalódott arccal

újra meghalt.

 

Nem válogatni

eszközökben,

a jövőt uralni

végre egyszer,

megváltani vagy

megjelölni

vizelettel vagy képzelettel.

 

A lánglelkű hülyét

megdicsérni,

a korrekt bölcsnek

ellenállni,

jól titkon rúgni

a társadalmat,

ha meg aka ölni

és zabálni.

 

Kis vészcsengőket,

szirénákat

fogadni örökbe,

nevelni szépen,

gyerekzsivajban

hajtogatni, hogy

egyszerre mindig csak

egy beszéljen.

 

Jöjjön csak, aminek

jönnie kell,

aminek dőlni,

dőljön,

a biztosaknál

legalább eggyel

több dolgok vannak

égen, földön.

 

Ilyenek járnak

a fejemben, Kishit,

homokos, szomorú

síkra érni,

sietős léptekkel

átvágni rajta,

vagy megfutamodni,

mint a férfi.

 

Igen, a pokolba

vezető út is

az én céljaimmal

van kövezve,

és tudom, hogy te se

csak gonosz vagy, Kishit,

hanem még ezer más

gyógyfüvecske,

 

és ezért majd persze

visszavágyom

hozzád, Kishit,

a bizonytalanból,

hogy masszívnak tűnő

roncs legyek újra,

ne megbízhatatlan,

erős kalandor.

 

És mondogatlak

és emlegetlek,

de mondogathatsz

és emlegethetsz,

Kishit, Kishit,

kedvesem, Kishit,

maradok mégis

egyre messzebb.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.