fotó: flickr.com

A külváros gyéren világított szűk utcájában, sietősen lépkedett az öregember. Az eső szerencsére már nem esett. Gondosan kerülgette a pocsolyákat és a másnapra kikészített, púposra tömött kukákat. Átható szag terjengett körülötte, egészen a sarkokig, ahol a térnél befordult. Bevásárlótáskájában egy szál virág, friss kenyér, és egy üveg olcsóbb bor ringatózott. Hűvös volt, de a sapkáját levette. Gyér, fehér haját hátrasimította, mielőtt az ismerős kapuhoz érkezett, a megbeszélt időpontban. Felcsöngetett. Hosszan várt a kapu nyitására, vagy csak neki tűnt annak. Az öreg hölgy nem kapkodta el a vendég beengedését.

Gyertyával, gondosan megterített asztallal várta,  maga sötötte pogácsájával. A szendvicseket majd később elkészíti, elfelejtett kenyeret hozni délelőtt. Lift nem volt a régi bérházban. Nem akart fájós lábaival még egyszer a második emeletre fölmászni. Barátja megígérte, hogy megveszi.
A lakás ajtaja kissé nyitva várta. Örömmel ölelték át egymást, az ember mint minden alkalommal megdicsérte álmai hölgyét. Kabátját a fogasra akasztotta, és pulóverjére felvette a konyhaszékre kikészített háziköntöst. Töltöttek a borból, és kényelmesen elhelyezkedtek a kopott kanapén. Mellettük a kis asztalról, a jó illatú tepertős pogácsából szemezgettek. A kívánságműsort nézték a tévében. Amikor a pogácsa elfogyott, egymás kezét fogva dúdolták az ismerős dallamokat. Mikor megunták, cédéket hallgattak a férfi lejátszójáról, amit még évekkel azelőtt az asszonynál hagyott. Minden vasárnap este ugyanúgy, megunhatatlanul.

A háziasszony felszeletelte a vekni kenyeret  a szendvicsekhez. Gondosan becsomagolta a felét, hogy az embere majd hazavigye magának. Vajat, sajtot, szalámit vett elő a hűtőből, és a szerény vacsora hamarosan elkészült. Falatozás közben furcsa zaj szűrődött át a szomszéd lakásból. Egyre hangosabb veszekedés, majd ajtócsapkodás, aztán csend lett. Ők közben megtervezték a következő hét várható eseményeit, egy ismeretterjesztő műsor meghallgatását az önkormányzat „szépkorúak klubjában”. Bortól pozsgás arcukon ráncaik szinte megfiatalodtak. Az öregember egyenes derékkal indult a kabátjáért…
Puszi, és kézcsók – gondolta magában a galambszürke hajú asszony, mikor búcsúra nyújtotta a kezét.
Az ajtót kinyitotta, de még a konyha oldalán átölelte a barátját, mielőtt az kilépett a folyosóra.
Pár perc és leér, majd integetek, mint máskor – dünnyögött. A konyhaasztalra nézett, és észrevette a becsomagolt fél veknit, amiről megfeledkeztek mind a ketten.
Előkapta a háziköntöse és fürdőköpenye öveit, összekötözte, a végére, a füles szatyorba beletette a kenyeret, és jól összecsomózta a szatyor száját. Szaladt az ablakhoz és kitárta. Az öregember türelmesen várt az utcán, a búcsúintésre.

– Itt maradt a kenyér!- kiabálta az asszony, miközben a sietségtől kibomlott a kontya, és haját az esti szél az arcába kócolta.

– Eresztem a kötélen, Rómeóm! A kötél ugyan rövidebb volt a két emeletnél, de a kenyér szerencsére Rómeó kezeiben landolt.

– Szeretlek, Júliám, örökké!- harsogta, a csomagot magához szorítva. Az asszony nézte, ameddig láthatta…
A szomszéd, hangosan szitkozódva csapta be az ablakot.