Üvöltés a szenvedőkért – Kosztolányi Számadás-verséről

Olvasnivalót keresek lefekvés előtt. Élvezetes legyen, de ne kavarjon fel annyira, hogy ne tudjak elaludni – hopp, ez éppen jó lesz: Hunyadi Sándor novellák. Nemsokára nyakig merülök a kisvárosi hölgyek, deklasszált grófok, boldogulni igyekvő polgárok és kiszolgáltatott cselédlányok világába. Aki sosem olvasta, az is ismeri, legalább a Bakaruhában film képeiből. Hunyady Sándor novellájából írták … és egy esztéta , “cselekvő filmnek” nevezi, mint olyat, „mely képes aktívan formálni a társadalmi tudatot”.

És való igaz: Bara Margit és Darvas Iván páros szépsége az első, ami felidéződik bennem, de fényük mögött ott sötétlik az Édes Anna fojtottan kegyetlen világa, mintha annak megszelídített változata lenne: itt nem ölnek. Legalábbis nem direktben.

Bakaruhában 2

Talán Édes Anna miatt, aki úgy tartozik Kosztolányihoz, mint a Bakaruhában Vilmája Hunyadihoz, talán emiatt villan belém ellentmondást nem tűrőn egy verssor:

Szemedben ( –  -) fény legyen a részvét

Két szótagot kihagy az emlékezetem, ezt jelzi ott a két vonás: „pam-pam fény legyen a részvét”… jaj, milyen fény is, na? Mi lenne itt a jelző?
Sápadt? Szürke? Hűvös? Mindegyik jó, mivel ilyennek képzelem a részvétet: sápadtnak, szürkének. És csak azért nem a „hideg” szóra tippelek (erre inkább a „fény” szó miatt asszociálok), mert a vers ritmikája itt csak a hosszú első szótagot engedi meg … a „hideg”- nél meg a másodikon van a nyomaték, a „hi” hányaveti módon rövid, hát elvetem ezt a jelzőt.

Arra hamar rájövök, hogy az idézet Kosztolányitól van, sokszor olvastam, azért is, no meg neki szokása így megszólítani, felszólítani, inteni önmagát. Már kezemben a kötet, amikor a vers címe is beugrik, persze hogy a kötetcímként is használt, 1935-ös Számadás lesz az. Olyan ez a vers, ez a 7 szonett, mintha esszenciája lenne Kosztolányi érettkori költészetének: nemcsak téma, de program is, el- és leszámolás. Nem véletlenül: a költő a következő év novemberében meghal, és 1937. januárjában ezt a tényt is megörökíti József Attila a Thomas Mann üdvözlésében: „…most temettük el szegény Kosztolányit…”

Thomas Mann

Thomas Mann

 

Kitérő: Ki mondaná, hogy nem volt friss, nem volt naprakész az a kor? Mutassanak nekem egy online oldalt ma, mely 1. fontosabb híreket kürtöl szét 2. ennél gyorsabban, és 3. (ebben a legkevésbé versenyképes az irodalommal) adekvátabb és időtállóbb formában.

JA verse kitágítja az időt, amikor a reális világban egy levegőt szívhatott és tudhatott egymásról Kosztolányi, József Attila , Hunyady Sándor, akiket számomra felidézett ez a fölbukkanó verssor. Egy összesűrűsödött pillanat 1937-ben, az irodalom hatalmasainak hirtelen virtuális csúcstalálkozója, melyet a világ számára Thomas Mann hitelesít persze, de nekünk, magyaroknak az benne a pláne, hogy a fasizmus helyett a „harcias humanizmust” (ld. Thomas Mann műve: Európa, vigyázz!)­ zászlajára tűző világirodalmi nagyság körül egy pesti esten ott van a magyar költészet színe-virága …élve vagy holtan.

De ez már túl sok, ennyi zsenivel nem birkóznék, egyelőre egy szerény (?) kis verssorral is meggyűlt a bajom.

****

A kötet ott nyílik ki, a Számadás 3. versénél, és máris megvan a hiányzó jelző:

„Szemedben ÉLES fény legyen a részvét”

Éles? Még furcsállom, amikor már tudom, nem is választhatott volna ide más szót Kosztolányi.

Illetve választhatott volna, ha dünnyögni való, morfondírozós-méltatlankodós, kiábrándult vagy beletörődő verset akart volna írni. De nem azt akart. Haragosan harsogni akart, világgá kürtölni, hogy tudja már, miért él, és miért költő ő.

****

Sokszor tapasztaltam már, hogy a legtöbb versben van egy kapaszkodó – nevezhetjük akár mentőövnek is, ha a verselemzések fölött kétségbeesve gunnyasztó diákokra gondolunk –, vagy hívhatjuk akár kristályosodási, vagy elrugaszkodási pontnak is: valami, ahonnan a gondolat, a képsor, az érzetek és érzelmek szépen fölfejthetők, a kuszának látszó fonál szépen gombolyagba gömbölyödik.

És az a különös (különös? Dehogy: természetes! Hiszen éppen emiatt olyan egyedi-intim dolog verset olvasni, verset írni pedig emiatt olyan magasrendűen érzéki folyamat), hogy egyazon versben mindenkinek más lehet ez a kulcsmondat, ez az elrugaszkodási pont.
Máthé Ivett, Sinóros-Szabó György és Kertai-Kéri Szilvia, MIMIND-társak beszélgettek velem a versről, s mindhármuk számára más volt benne a megragadható és megragadandó.

****

“…nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat.”

Ami engem legjobban megfogott – írja Ivett – az a mondat a következő: “nem hallanak tán, ám ne menj azért se,” Azt üzeni számomra – és az egész versben ezt érzem –, hogy minden egyes emberre szükség van, sok értékes “lelket” észre sem vesznek, mert nem “kiabál”, hanem bölcsen hallgat, és teszi a dolgát mindennap. Mindig az értéket keressük valakiben, ne azt, hogy miben hibázott, becsüljük azt, amit jól csinál.

Nagyon finom megérzés Ivetté: Kosztolányi talán önmagát is figyelmezteti, és a magához hasonlóan kifinomult, kiművelt, poéta doctusokat vagyis tudós költőket: lejárt a légiesség, az áttételes finomság ideje, dühöngeni, ordítani kell, hogy megértsék azoknak a szavát, akik a többiekért, az ő nevükben is képesek szólni. Mert most ezt kell: „vijjogni, mint a vércse”! Ne felejtsük, a 30-as évek közepén, a szegényedő, gyűlölködő, bűnbakkereső, fasizálódó Európa közepén vagyunk. És ha a fenti meghatározásból kivesszük az évszámot, akkor félelmetesen ismerősnek hat a hangulat, a hangnem, a folyamatok…Hiába vijjogtak? Hiába telt el 80 év?

Gyurit ez a két sor érintette meg a leginkább: „ mindig kell valaki, aki megértse az utcalányt s a tébolyultakat.”

“Megértés, részvét, empátia a szenvedők, gyengék, elesettek felé, segítségnyújtás – erre a humánus attitűdre, effajta szociális érzékre, erre az emberi magatartásra nagy szükség lenne a mai társadalomban, ahol az ilyesmit már hírből sem ismeri néhány generáció – írja Elidegenedés, agresszív individualizmus a “trendi”.
“Senkit sem hagyunk az árokparton!” – mondta egy mai vezető politikus. Nem, nem hagyják,
hanem belerúgják. Megérintett a vers mély humánuma, szeretem.”

****

“Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé,

s ne a törtet tekintsd és csonka részét,
de az egész nem-osztható egészét:
ki senkié sem, az mindenkié.”

Kertai-Kéri Szilvi ezt írta a vers kapcsán: “Számomra ez az igazi segítő kézről szól, ami nem csak úgy csinál, mintha… az igazi támogatásról, nem csak, ami úgy hangzik, mintha…
A mai társadalomra nagyon is jogos gúnyt érzek benne, a többség tényleg inkább ül egy sarokba, vagy áll félre…
De ami a legfontosabb üzenete számomra, hogy a törtnek is van ép része, hogy minden helyzetben és minden emberben van jó és értékes, meg kell látni! ….az üzenete nagyon megfogott.”

Szilvit, mint aktív, cselekvőt, és az erkölcsi felvetésekre olyan finom érzékkel reagáló embert ez a mobilizáló üzenet ragadta meg – ismét csak emlékeztetve minket Thomas Mann „harcias humanizmus”-ára. “Az új világ gyermekei” – írja TM –, mintha örök vakációt vettek volna ki az “én” iskolájából, és kényelmesen elhelyezkednek a kollektívumban, “az erőszakon kívül csak a hazugságban hisznek… Fölmentik magukat az önmagukon végzett munka, az egyéni felelősség alól…”  – hát ez a többség akarunk mi lenni?

Míg Ivett a finom felvetések fiatal embere, Gyuri már megélt egyet s mást, hogy tudja: a beszédes erőszakkal szóba állni csak  erőteljes hangon lehet. Akik ismerjük és szeretjük Kosztolányi úrifiús bohóságát, formabűvész keresettségeit is, csodálva hallgatjuk e vers puritán egyszerűségét. Kosztolányi tudja, hogy a költői cselekvés kényszerét csak egyszerű szavakkal érzékeltetheti. De nem kockáztathatja, hogy „ne jöjjön át” az üzenet, ezért hát nem finomkodik. Üvölt. Harsog, mint Babits Jónása, és sikít, mint József Attila sebzett állatai a Nagyon fáj-ban.

Keresd, figyeld, értsd meg az embert! – ez a vezérmotívuma Kosztolányi költészetének. A kései művekben ahogy az évek telnek, és az élete fogy – illetve elfogy neki is a levegője, ahogy Babitsnak, és nem csak képletesen, hanem egészen konkrétan a gégerák következményeképp, nemcsak intés ez önmagához, hanem az emberiséghez szóló, egyre erőteljesebb és kizárólagosabb követelés.

Nem, dehogy szakít a szépséggel, amit istenít, és persze hogy nem tűnik a semmibe a forma, melynek halálig mestere! A Számadás 7 szonettből álló ciklus, mestermű formailag is. De a könnyed szépségben súlyos hitvallás rejlik, vallomás az etikus élet szükségességéről.

S bár szűkebben, költői feladatként is értelmezhetjük, de ne akarjunk kibújni a közös, emberi felelősség alól: nekünk is figyelmeztetés, egy pofátlan, kegyetlen és részvétlen korban részvétlenül és kegyetlenül élőknek; meg kell keresni az emberi utakat.

Vannak, akik megmutatják, ott vijjognak a szenvedők fölött, felhívva rájuk a figyelmet.

Félreállnak, néha nem is látszanak, és elhalkulhat a hangjuk is: nem csak a halálos betegség, hanem a halálosan hamis korszellem álságos üvöltése is elnémíthatja őket.

De az éles fény, mint valami spotlámpa világítja meg a területet, ahol dolguk van. Megmutatja, kijelöli.

Kosztolányi látja a maga dolgát, és el is végzi: többek között ezzel a verssel. A mi dolgunk pedig, hogy értsük meg a szavát. Nem lassan mondja, nem egyszerűen és nem is sulykolja. De szépen, és igazul, értelmünkben és jóérzésünkben,  bennünk bízva szól hozzánk. Aki embernek tartom magam, kell, hogy értsem.

 

Kosztolányi Dezső portréja

Kosztolányi Dezső portréja

Kosztolányi Dezső: SZÁMADÁS

3

Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdezni, szabad-e, nem szabad,
sosem kimélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,

nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat.

Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé,

s ne a törtet tekintsd és csonka részét,
de az egész nem-osztható egészét:
ki senkié sem, az mindenkié.

Egy hozzászólás a(z) “Üvöltés a szenvedőkért – Kosztolányi Számadás-verséről” bejegyzéshez

  1. Gyönyörű írás, Gabi! Gratulálok! Úgy örülök, hogy megírtad! És olyan jó lenne, ha folytathatnánk, további verselemzésekkel…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.