Az előadás első perceiben a színész, Varju Kálmán egyedül áll a színpadon. Csak testtartásával, szemével, arcával játszhatja el az emlékeket, gondolatokat, érzelmeket, melyek a családi fészek láttán megrohanják, és a nézőt az ő feszültséggel és bánattal teli figuráján kívül csak egy telefonbeszélgetés szavai figyelmeztetik, hogy nem éppen boldog idill vár rá: „ezúttal légy normális Christian, ne keverj bajt…”

Varju Kálmán és Hegyi Barbara – Christian és Helene, testvérek az ünnepi asztal mellett

Amivel legvadabb félelmeinkben és a rendőrségi hírekben csak találkozhatunk, az mind terítékre kerül Hansenék ünnepi asztalánál. A közelmúlt bűnös tetteit – végre! – szó követi, kimondatnak az évtizedes titkok. A családi erőszak klasszikus példatára elevenedik meg, élén mindennek okával és eredőjével, a családfővel. Az apa, Helge, a tekintélyes, jó kiállású pater familiaris, akinek most ünneplik hatvanadik születésnapját – és aki tönkre tett mindenkit maga körül.

Mielőtt bárki is úgy döntene, hogy köszöni, neki elég az erőszakból és az élet sötét oldalából – miért nézze ezt a színházban is? – megnyugtathatom: nem fogja megzavarni álmát a Vígszínház előadása. Nincsenek látványosan erőszakos jelenetek, hatásvadász effektek. Ugyanakkor nincs semminek az éle letompítva. Eszenyi Enikő, a rendező csodálatos arányérzékkel dolgozik: miután a szerző, David Eldridge kereken kimondja a vádakat és a bűnöket, fölösleges lenne azokat még helyszíni tettlegességgel megfejelni. A verekedés mintha egy balett lenne, az emberek bábfigurák. Megtörténnek velük a dolgok, elszenvedői a cselekményeknek, ők maguk nem cselekszenek. Legfeljebb jól elagyabugyálják egymást, hogy haragjukat levezessék.
Az apa azért olyan félelmetes, azért tűnik mindenhatónak, mert ő az, aki aktív – aktívan, fáradhatatlanul alázza meg a körülötte élőket. És egyben ő a minta: ezt is lehet.

Ez a filmes technikára, közelképekre alapozó feldolgozás csupa tabló, csupa epika, e feszültség nem a cselekményből, inkább a lélek játszmáiból táplálkozik. Mégsem érezzük statikusnak, hiszen az előadás, az intenzív színészi játék jóvoltából folyamatosan mozdul bennünk érték és érzelem.
Nézőként azt is érezzük, micsoda pszichés teher lehet ezt eljátszani is, ezért háromszoros elismerés jár a szereplőknek, akik képesek elhitetni velünk, hogy ők nem egy vádirat illusztrációi, hanem hús-vér emberek. Vannak, akik szerepükben komolyan gyanútlanok – vagy nagyon szeretnék ezt elhitetni magukkal – aztán ott vannak az áldozatok és végül a bűnösök, akik még saját áldozataik szemébe nézve is komolyan hirdetik: az az élet és az a család, amit ők annak tartanak.

Hegedűs D. Géza – Helge, az apa, háttérben a gyerekeivel

A legnagyobb bravúr Hegedüs D. Gézáé Helge szerepében. Képes úgy démonikus lenni, hogy közben kenyérre lehet kenni, hogy közben embernek látszik, sőt néha valóban apának. Éppoly félelmetes a maga hétköznapi valóságosságában, mint A revizor polgármestereként. Méltó partnere a játékban Halász Judit, az anya szerepében, és a passzív tanú nehéz figuráját hitelesen játssza Hegyi Barbara (Helene). Varju Kálmán a porig alázottság, a gyász, és a düh negatív indulataiból is képes egy életnek látszó valamit kikeverni – nem süllyed reménytelen jövőtlenségbe, ezért nagyszerű.

Varju Kálmán – Megoldódott-e valami? Bármi? – Christian a darab végén

És ott van a démon-apa, (vagy nevezzük inkább családfőnek, hisz az előbbi nevet nem érdemli) valódi örököse is. Őt, Michael nevű fiát talán azért nézi le Helge, mert a silány aljassága az övéhez mérhető ugyan, de az önelégültség, a szemfényvesztésre való képesség nincs meg benne. Paródiája csak az elődnek, ő már nem tudja a tisztesség álcáját hihetően viselni. Átlátszóan arrogáns, maga a nyílt színi fenyegetés – ezt játssza el pontos színészi eszközökkel Pindroch Csaba (Michael), – de azért is a hideg futkos tőle a hátunkon. Hiszen ő is odaadóan szereti a gyermekét!

Nem az erőszak ábrázolása, hanem az erőszak szelleme az, ami az előadás után tovább kísért bennünket. Letisztult, odaadó és elkötelezett játék és rendezés kellett ahhoz, hogy színpadképessé tegye az egyik legősibb tabutémát, az incesztust. Mi nézők lélekben cselekvő részesei vagyunk az előadásnak: döntenünk és ítélnünk kell. Döntünk, mit fogadunk el, és mit látunk lehetetlennek. Döntünk, hogy egyáltalán hajlandók vagyunk-e látni – vagy továbbra sem vesszük tudomásul a számunkra kényelmetlen dolgok létezését a világban.

Mivel a darabban nincs igazságszolgáltatás és nincs megtisztulás, nem tudjuk magunkban megnyugtatóan lezárni a történteket, eltávolodni tőlük. Nem tudjuk azt mondani, hogy akikkel mindez történt, azok Ők. MI pedig nem lehetünk azonosak velük.

A darab legfontosabb üzenete talán, hogy nem elég még az sem, ha kimondjuk a legigazabb és legkeményebb szavakat: a gonoszságnak is van kitaposott útja, melyen tovább mehet. Helgének, a gyerekgyalázónak utódai között van olyan, akiknek családi öröksége az erőszak. És neki is van már egy kedves, szép kislánya…