Paradox módon talán mégis könnyebb így érzékelni a verset, hogy a ráció nem akadályoz. Lehet ízlelgetni, s közben megfejteni a talányt: mit is akar nekünk olyannyira elmondani a költő, hogy szembeszáll saját fizikai tehetetlenségével is. És milyen ügyes, hogy mégis titokban tart mindent, ami nem tartozik a versre, ami már nem része – szintén ő fogalmaz így – „közösségi közléskényszerének”.

Hiszen kikutathatnánk, hogy a háború előtt-alatt miféle kapcsolatai voltak, melyek alkalmat teremthettek erre az In flagrantira, de minek? Kétszeresen is nincs okunk erre: egyrészt, mert egy mű igazsága, érvényessége nem függ feltétlenül a születésében szerepet játszó közvetlen élménytől, másrészt, mert Vas a 14 sorhoz egy 10 oldalas „mentséget” illesztett függelékként, és szerintem ebből minden fontos megtudható. Hogy a történetben szereplő Ancá és Teverín kik voltak, akár ki is derülhet, kit izgat ma már. Vas így ír erről: „Akkor már Ancá nem lesz ott Amerikában, hogy zokon vegye. És én sem leszek itt, hogy elszégyelljem magam”.

A költő kényszert érzett, hogy elmondja nekünk a harminc év előtti sikamlós történetet, de ennek megannyi akadálya volt: a még élő szereplők érzékenysége, az irodalmi státuszából következő elvárások, és elsősorban az, hogy mozdulatlanságra kényszerítve, kórházban feküdt.

Ez az „akkor” tehát most van, és a költői „mentségből” megtudhatjuk, hogy szereplői egy bohózatinak is beillő jelenetet játszottak – a valóságban. Harminc évvel később a költőben egy baleset után, a kórházi ágyon támad fel követelően az eset emléke. Úgy érzi, el kell mondania, mégpedig versben. Történetet mesélni, ráadásul sikamlóst, az ő költői munkásságába sehogy sem illő, gondolja, ezért választja a talányos, halandzsa formát, a nonszensz verset. Bár önmagához mérve túl előkelőnek érzi e műfaj irodalmi családfáját, melyben magyarul is oly remekmű született, mint Kálnoky László XIX. Henrikje, a magyar Shakespeare fordítások kacagtató persziflázsa. Vas állítja, hogy a nonszensz versek legtöbbjével ellentétben nála nincsenek a szavaknak magyar megfelelőik. Hiába akarjuk lefordítani, mit jelent versében a kurteli vagy a rattiva, nem fog sikerülni. Tehát úgy vagyunk vele, mint a szereplők valódi nevével: minek tudni? A helyzet érdekes, az érzelmek, az indulatok, a feszültség és a költőiség. S mindezek hiánytalanul jelen vannak, annak ellenére – vagy éppen azért, meghatványozódva – hogy a szavak maguk nem értelmesek.

Nagyon izgalmas felidézni, amit Vas erről az alkotói folyamatról ír: hiszen nem szokványos úgy fogalmazni, hogy nem lát és nem tud tollat sem fogni. Miután végiggondolja, hogy témájától nem szabadulhat, annak versben a helye, megkeresi a hozzá illő nyelvet és formát – olyan verselésben, terjedelemben ráadásul, melyet meg tud jegyezni, hiszen nincs kinek diktálnia. A szonettet választja tömörsége és feszítő ereje miatt, s megkezdi fejben a munkát:

„Gyorsan felmértem a tizennégy sor lehetséges ökonómiáját. Az első szakaszt rá kell áldozni az expozícióra: az összefüggésre, pontosabban csak jelzésére annak, hogy ki miről tud…a hely és főleg az elhelyezkedés felvillantására. A második szakaszba bele kell sűríteni a váratlan kihívást és a rákövetkező pillanat zavarát és kábultságát: az ideiglenes megadást…” Mikor ideér a versolvasó a „használati utasításban”, kissé megkönnyebbül. A kérdés is, az egyik főhős neve is segíti: igen, váratlan felismerés, zavar, itt van, tetten érjük, hiába nem értjük:

„A harmadik szakaszra – folytatja a költő – tehát mindössze három sorra jut a legnehezebb feladat: ráeszméltetni a feltételezés meg a látvány durvaságára. Az utolsó három sor: a botrányon túli elfogadás – és az ebből következő szépség.”

…… senki nem maradhat érzéketlen a rövid indulatszavak eme áradásában. S mindeközben bámulatosan állandó a jambus ti-tá lüktetése és szabályos a rímképlet – hiába, költő, az költő, még ha félholtan fekszik is, és vers az vers – még ha nincs is értelme.

Mi pedig legyünk képzeletgazdag élvezői az egykori elsöprő élmények irodalmi vetületének ebben a formában, melyet akkor és ott, sok más baja mellett közlésvágytól indíttatva nekünk akart elmondani egy költő. (Akárhogy is, azért sokat segített. A cím is, az alcím is, a „mentség” is… Nem csak nagy költő volt Vas István, hanem tapintatos úriember is.)

Mielőtt az In flagrantit megtaláltam, őszi verset választottam Vas Istvántól. Indok nem kellett, hiszen éppen ősz van most, meg is ragadott az egyik, búcsúzó napfényt idéző verse, a Nem folytatom. De aztán annyi minden megsokasodott az ősszel, Vassal kapcsolatban, hogy túlságosan a hatása alá kerültem: nem mertem belefogni. Érintett vagyok, mert számomra ez az évszak – ilyentájt születtem – misztikus ideje az évnek. Sosem tudom, ünnepeljem-e a létezést, vagy rettegjem- az elmúlást.

Aztán kiderült: Vas István születésnapja éppen tegnap volt. (Különös, akkor már tudtam, hogy róla írok, leemeltem Önarckép a hetvenes évekből című kötetét a polcról. De a jeles dátumra nem figyeltem, és csak kerestem, kerestem a verset, nem tudtam választani…) Ugyanezen a napon, a huszonkilencedik születésnapján halt meg első szerelme, fiatal felesége, a táncosnő, Nagy Etel. És az első verseskötete címe Őszi rombolás, utolsó művében, az Azután-ban pedig így ír, megint csak az őszről: „Ilyenkor helyreáll a téli rend…Mindig új kezdet volt, inkább mint a tavasz. Megnyugtató és meghitt fegyelmet ígért.”

Szinte megrémített az egybeesés, annyira így érzem én is, tudom persze, hogy sokakkal együtt, és indokoltan, iskola, nyári lazaság utáni napirend… De mégis, fokozta őszi, misztikus hangulatomat. Ráadásul, amiért választottam (volna) a Nem folytatom-ot, a játék, a csúfolódás, a bűvészkedés, amit a szavakkal művel, az mind eltörpül a vers kiábrándult, rezignált, gunyoros hangulata mellett. Szójáték-bravúrok és mégis olyan búcsúzós, leszámolós, időmértékével is klasszicizáló a vers, hogy szinte idegesen néztem utána halála dátumának – egy mulandóságára mérges ember írta a 70-es évek közepén – aki azután még több mint másfél évtizedet élt. Mindennek tetejében, ebben a rovatban kedvet hozó verset ígértem a héthez, a naphoz, hogy is kínálhatnám ezt?

Hát kifogtam magamon, írtam a bravúros In flagrantiról, ráadásul nem is reggelire. De tudom, csalódást okozna, ha nem következnének most itt a másik vers sorai is. Hát íme, még egy, Vas Istvántól: