Teadélután

 

Kollár Zita telefonja az árubemutató kellős közepén kezdett csilingelni. Zavartan odakapott a táskájához, a népes hallgatóság, és az előadó fiatalember feddő tekintetétől elpirulva.

Gyorsan megnézte a hívót:  Tejóatyaég! – gondolta –  az Asztalos Sándor! Felugrott, mindenkin átgázolva igyekezett az előtér felé. A rendzavaró mobilt a zsebébe rejtve hagyta tovább muzsikálni.

Fotó: Wasile: Still life - flickr.com

Fotó: Wasile: Still life – flickr.com

Tudta, hogy Sándor nem ok nélkül telefonál,de azt nem sejtette, hogy miért. Hiszen a múlt héten úgy mentek el egymás mellett az utcán, hogy a köszönés is alig préselődött ki mindkettőjükből! Egy éve semmi közük egymáshoz, igaz, addig is csak úgy hellyel-közzel, jókora szünetekkel tarkítva.

Zita a válása óta nem is akart szorosabb kapcsolatot, gondoskodjon minden férfi magáról – ez volt a jelszava, – nem cselédje ő senkinek! Sándor éppen megfelelt a kívánalmaknak, olyan „hol volt, hol nem volt” kapcsolatot tartottak egymással, ahogy a barátnőinek leírta tréfásan a dolgot.

Pedig magában egész életében arra a nagy, filmekben látott „lamúrra” várt, a herceggel, vagy királyfival, mindegy, de ennek még a közelébe sem jutott el. Maradtak az ilyen egyszerű kis „asztalossanyik”, meg a „novákárpik”, amilyen a férje is volt.

– Halló – szólt bele izgatott, vidám hangon a telefonba, mintha csak tegnap beszéltek volna utoljára. Sándor találkozni szeretett volna vele, – beszélnünk kell – így mondta, majdnem hivatalosan. A hangján Zita érzett némi bizonytalanságot.

Egy kis konspiráció belefér, ha már ő hívott, gondolta, pedig legszívesebben csapot-papot otthagyva rohant volna.

– Bocsi, most éppen egy előadáson vagyok, majd hívlak! – hárította el az azonnali találka lehetőségét, bár Sándort ismerve ez nem volt a legjobb taktika.

De most úgy érezte, az adu ász az ő kezében van. Mosolyogva ment vissza végighallgatni az előadást, persze az esze már máshol járt, és amúgy sem vett volna semmit. Csak az időt próbálta elütni most is, ahogy egy éve már folyamatosan, de a napok érdektelenül teltek.

Egy évvel ezelőtt csúnyán összevesztek. „Asztalossanyi” képes volt megcsalni egy régi, már majdnem feledésbe ment kapcsolatával!

Zita sejtette, hogy nem ez lehetett az első, de most besokallt, hát neki tényleg csak egy ilyen félállású szerető jut, az is megcsalja?

Ruhák nem voltak, amit Sándor után vághatott volna, így a sértegető szavaival dobálódzott, ahogy csak bírt. Még azt is a szemére hányta, amit végül is kedvelt Sanyiban, mert a kis eltűnései igazából titokzatossá tették az amúgy egyszerű férfit, fenntartva Zita érdeklődését és vágyát.

Sándor sértődötten kivonult Zita életéből.

Az egy év alatt Zitát nem érdekelte senki, pontosabban majdnem senki, mert az egy szem szóba jöhető jelöltről gyorsan lebeszélte magát: ez még a Sanyinál is rosszabb! Tulajdonképpen azóta csak virtuálisan érezte magát nőnek, férfi és szerelem nélkül.

Asztalos Sándor megunta a várakozást, már megebédelt, az összes intéznivalóját letudta, csak ténfergett, majd hazament az egyszerű kis házba, ahol egymagában éldegélt Zitával való szakítása óta. Néha előfordult nála nő, de csak a „futottak még” kategóriából, semmi komoly.

Ennek ellenére az istenért sem ismerte volna be, még magának sem, hogy hiányzik neki Zita, a nevetése, a beszélgetések, az ölelése. Az utóbbi időben senkivel sem randevúzott, már nem is volt benne biztos, hogy férfi. De a tényt, hogy mégis az, azért szerette volna bebizonyítani magának.

– Taktika az egész rohadt élet! – dünnyögött magában Zita, míg Sándort hívta – Most játszanom kell az érdektelen, jókedvű ismerőst!

Pedig Sándor hangja finom kis bizsergést okozott a gyomra tájékán, úgy, mint régen.

– Hol vagy? Végeztem! – csicsergett a telefonba. A válasz lelombozta:

– Hazamentem, éppen teát főzök magamnak. Azt hittem, már nem is hívsz fel…

Az ötlet hirtelen jött, de jónak tűnt:

– Tudod mit? Csinálj nekem is egy teát, hamarosan ott vagyok!

Az autó ugrabugrált a döcögős külvárosi úton, de vitte Zitát a feltámadó vággyal együtt a célja felé.

A beszélgetés semlegesen indult, amolyan udvarias „hogy vagy most, mit csinálsz, merre jártál” séma alapján zajlott. A tea finom volt és erős, a délutáni nap finoman cirógatott a teraszon. A kezük néha összeért a cukortartó fölött, vagy a kiskanál átadásakor.

A terasz melletti diófa ágai néha megrezdültek, lehullt néhány rozsdás levél a csészék mellé. Zita csak nézte az ismerős arcot, alakot, hallgatta a régi szöveget, ami már úgy hiányzott neki.

Sándor megmutatta a kis ház berendezését, aztán zavartan topogott Zita előtt. A nő akkor már tudta, mit is szeretne Sanyi. Azért egy kicsit hagyta még tipródni, majd rákérdezett:

– Miről is akartál velem beszélgetni?

A válasz nyíltsága némileg meglepte, bár Sándortól nem várhatott köntörfalazást, mindent úgy mondott ki, ahogyan gondolta.

– Tulajdonképpen szeretném kipróbálni, hogy még nevezhetem-e magam férfinak, mert már azt sem tudom, milyen egy nővel… Te meg még most is nagyon bejössz nekem…

Tekintete éhesen pásztázott Zita domborodó pulóverén.
Ilyen invitálásra Zita nem számított. Egy pillanatig megütközve nézett a férfira, aztán keserűen elnevette magát. Igen, ez ő, az álmai lovagja, akivel évekig győzködött, de semmit sem tudott rajta változtatni.

Tudta, hogy épeszű férfi nem mond ilyet egy nőnek, és egy épeszű nő sem azt a választ adja rá, amit ő.

– Na gyere, asztalossanyi, bizonyítsunk! – és magához húzta a férfit. És Asztalos Sándor megint hódító férfinak, Kollár Zita pedig csábos nőnek érezhette magát egy fél órára.

Kategória: Novella | Címke: , , , , , | Szerző: Tóth Gyöngyi | Közvetlen link a könyvjelzőbe.
Tóth Gyöngyi

Tóth Gyöngyi névjegye

"Későn talált meg a múzsa" írtam egyik versemben. Vagy talán én bújtam el előle a munkámba, a hétköznapokba? Még ez is lehet. Egyszer aztán rám talált, úgy életem harmadik harmada körül. /Bár ezt csak utólag lehet pontosítani./ Azóta a toll és a papír mindig a kezem ügyében van. Írok, rendületlenül. 2012-13-ban elvégeztem az Írói alapozó tanfolyamot is, hogy ne csak "hályogkovács módjára" műveljem ezt a szép művészeti ágat Azóta már két kötetem is megjelent, az első, A suttogó 2014-ben, a második, a Szívzűr 2016-ban. Remélem, hogy verseimmel, novelláimmal elértem a közönségemet, akik között minden korosztály, és mindkét nem megtalálható. A könyvbemutatóim, és a visszajelzések ezt igazolják. Talán csak a gyerekekhez nem szóltam eddig, de ami késik, nem múlik! Örülök, hogy a "Mimind" olvasóihoz is eljutnak a soraim!

5 hozzászólás a(z) “Teadélután” bejegyzéshez

  1. Kedves Pályatárs! Kedves Gyöngyi!
    Gratulálok az olvasmányos, jól megírt novellához. A többit még nem ismerem, de most már azokat is el fogom olvasni.
    Üdvözlettel:
    Garamvölgyi Annamária

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.