Tavaszi rosszkedv?

Nárcisz

Állítólag tavasszal nagyobb a depresszióra való hajlam, még az öngyilkosságok száma is emelkedik. Nem kell a statisztikákban kutakodunk, a téma időszerűsége nyilvánvaló már csak abból is, hogy a magazinokban megszaporodnak a rosszkedv-űző tippek.

Ezek közül nekem a kirándulás, vagy a kerti munka válik be, és mindenkinek tudom ajánlani még az „irodalmi léleksimogatást”, olvasást, írást. A rosszkedvünk tele mostanában olyan sokszor szerepel a zsurnaliszta szófordulatok között, annyi mindenre használják ezt az idézetet, hogy nem is gondolunk már az eredetére. Pedig azt a bizonyos telet Shakespeare drámájában véres nyár követi: a leendő III. Richárd éppen arról beszél, hogy mivel ő maga képtelen a béke örömét, az élet szépségeit átérezni, tesz róla, hogy a többi ember se élvezhesse. Így kezdi:

York napsütése rosszkedvünk telét

tündöklő nyárrá változtatta át.

Majd így folytatja:

 

De én, aki nem játszani születtem,

Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,

Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,

Hogy eltöltsem e csevegő időt –

Úgy döntöttem, hogy gazember leszek…

 

Bizonyára egyikünk sem kérne ilyen hangulatjavítóból, ilyen tavaszból. Ha ez fenyegetne, még arra is hajlandók lennénk, hogy tegyünk valamit a reményteljesebb tavaszért. Igaz, a „remény” szóval is bajok vannak. Csokonai A reményhez címzett versben egyenesen ajtót mutat neki, csalatkozván ígéreteiben. Abból a hamis feltételezésből indul ki, hogy nem mi vagyunk azok, akik rossz utakat választunk, nem mi estünk az öncsalás bűnéve, nem, mi ártatlanok vagyunk. A remény a „csalfa, vak”, ő az, aki megcsalt minket, gyanútlanokat.

„Én komoly ember vagyok. Nekem nincs időm semmiféle ábrándozásra.”

Szegény reményt akár rehabilitálhatnánk is, csakhogy ehhez önmagunkkal szemben kéne őszintének lennünk. Tettünk-e valamit reményeink megvalósításáért, illetve azt tettük-e, ami valamiféle eredménnyel kecsegtetett. Nem, nem akarok kollektív önostorozásra felszólítani senkit, isten ments! Sőt, azt remélem, hogy a legtöbben azért nem teszik föl önmagunknak a kérdéseket – jó úton járnak-e, ezt akarták-e – mert önmarcangolás helyett most is inkább tevékenykednek. Fontos emberek, tehát nyilván nagyon elfoglaltak is. Ismerem ezt a helyzetet, én is jártam ebben a cipőben. Mint a Kis hercegben az „üzletember”: „Én komoly ember vagyok. Nekem nincs időm semmiféle ábrándozásra.”

Az a lázas tevékenykedés azonban, ami most folyik a természetben, nagyon is céltudatos: rügy fakad, fészek épül, utódok születnek. Az emberi működések gyakran nem ilyen direktek, célirányosak – ez nem jelenti azonban azt, hogy haszontalanok. Egy rigót nemigen érhetünk pótcselekvésen, ez biztos: velünk azonban előfordul, hogy veszettül főzünk, takarítunk, gyomlálunk – elmenekülve döntések vagy kellemetlen beszélgetések, esetleg egyéb, elvégzendő kötelezettségek elől. De ezek a tevékenységek korántsem fölöslegesek (azon a hasznukon túl is, hogy tiszta lesz a lakás, lesz ebéd és szépül a kert). Mert míg a zöldséget tisztítjuk, a földet ássuk, a tükröt fényesítjük, valójában meditálunk is. Segítünk magunknak, időt adunk, hogy helyükre kerüljenek a dolgok: megérjenek a döntések, lecsillapodjanak az indulatok, megvilágosodjanak a célok. Tisztogatás közben megtisztítjuk magunk előtt az utat, magunk körül a teret – fizikai és szellemi értelemben egyaránt – hogy tovább léphessünk.

Egy rigót nemigen érhetünk pótcselekvésen, ez biztos: velünk azonban előfordul, hogy veszettül főzünk, takarítunk, gyomlálunk – elmenekülve döntések vagy kellemetlen beszélgetések, esetleg egyéb, elvégzendő kötelezettségek elől.

De ilyen lehet maga az írás is – akik foglalkozunk vele, gyakran tapasztaljuk: ha megírunk valamit, egyúttal rendszerbe is kényszerítjük, megzabolázzuk gondolatainkat. Így válunk hatékonyabbá. Igaz, kétesélyes a folyamat: ha nagyobb életkérdések foglalkoztatnak, nem csak gyakorlatias problémák, akármennyit meditálunk ásás, vagy krumplihámozás közben, nem biztos, hogy a kivezető utat találjuk meg. Sőt még az sem gyógyír, ha esetleg a tépelődés megterem egy remekbe szabott novellát, verset. Ha még kilátunk önmagunkból, örülni fogunk annak, amit létrehoztunk. Ha azonban már visszafordíthatatlanul nehéz helyzetben vagyunk, előfordul, hogy minden szépség – a tavasz, az élők öröme, még saját munkánk eredménye is – csak vereségeink, veszteségeink súlyára tud emlékeztetni.

Ez a magyarázata a tavaszi depressziónak. A látványos ellentmondás, ami ott feszül – Krúdy Gyula szavaival – „a reménykedő természet és a csüggedésben dagonyázó emberi természet” között.

Tavaszi halál című cikkében, melyet 1916-ban a világháború kellős közepén írt Krúdy, elismeri, hogy megérti a csalódott ifjakat és bánatos-bűnös lányokat, akik előtt néha romantikusan vonzónak látszik a lehetőség: kilépni az életből. Ahogy azonban nagyobb összefüggésben vizsgálja a dolgokat, megváltozik a kép. Háborúban, válságban él éppen a világ, és az író összehasonlítja a harctéren meghaltak balsorsával az élettel viaskodók kínjait. Íme, az eredmény:

“Jogom és módom van letérdepelni az állótükör előtt és a pisztolyt baloldalamra szegezni mindenkor, amikor már nem óhajtok részt venni a majálison.”
Krúdy Gyula

„…meglehetősen ó-dolog a tavaszkor járványszerűleg fellépő öngyilkosság. A temetők tele vannak fejfákkal, amelyek alatt félignyílt leányszívek és ábrándos ifjak alusznak, akik egy régi tavaszon azt gondolták magukban, hogy nem érdemes tovább élni. A fűzfák és a költők feléjük lengetik karjaikat.”(…)

Sokáig hittem – valamikor és már mind ritkábban – az öngyilkosság komolyságában.

Azt véltem, hogy az öngyilkosság az istenségnek valamely különös kedvezménye, amellyel az embereket megajándékozta. Jogom és módom van letérdepelni az állótükör előtt és a pisztolyt baloldalamra szegezni mindenkor, amikor már nem óhajtok részt venni a majálison.(…)

Holott az élet és a halál egészen más dolog, mint róluk általában gondolkozni szoktunk.

Természetesen senki sem tudja az igazat. A legnagyobbak – írókra gondolok – akik az iskola és tapasztalás szerint csaknem megközelítették az istenséget, kis lámpással járnak éjnek éjszakáján, és a földi békát nem tudják megkülönböztetni a lábuk elé került göröngytől.(…)

Most elmenekülni az életből nem hősiesség vagy regény, hanem szégyenletes megretirálás egy villámjárta égboltozat alól a jeges verembe. A férfiak helyett – most valóban egyéb dolguk van a férfiaknak – a nőknek kell folytatni az élet isteni eredetiségét, gyönyörű tennivalóit, szépséges és fárasztó feladatait.(…)

A szép, szomorú öngyilkosság, amelyről a költők panaszos hangon énekelnek az elmúlt időkben, a szép, szomorú öngyilkosság: egy másik, eljövendő kornak leend szabadalma. Midőn majd ismét szabad félbolondnak, álmodozónak, spleenes lordnak lenni, aki a világot megveti.

Most élni kell.” (Krúdy Gyula: Tavaszi halál. 1916.)

Érdemes meghallani, sőt lehet használni is az írói szavakat. Ha nem is háborús helyzetben, de egy „helyzetben” – akár jól is jöhetnek.

 

3 hozzászólás a(z) “Tavaszi rosszkedv?” bejegyzéshez

  1. Hú de nagy íve van ennek az írásnak Gabi! Annyira intellektuális, hogy szinte írigylem :). remekbe szabott ez is, mint annyi más. Örömmel olvasom, bár a tárgya való és szomorú. És mégis: az értelem fénye ragyog és mosolyra ingerel….

  2. …bizony, bizony (folytatva Pásztor Erzsi hozzászólását ) : így van! Ami Gabi írásának egyik – számomra – fontos értéke,üzenete: hogy olvasóját tovább-gondolkodásra készteti.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.